Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 8. szám - Mózsi Ferenc: Még egyszer népi kultúránk jövőjéről
Még egyszer népi kultúránk jövőjéről Motto: A valódi nemzeti poézis szikráját a köznapi dalban kell keresni. (Kölcsey) A Fáiklya hasábjain aggódó hangon írtak népi kultúránk jövőjéről, ifjúságunk kultu rális életének sivárságáról. A (kivezető út? Nehéz, bonyolult kérdés. Kimerítő választ adni rá: szinte lehetetlen. Az első lépést kétség,telemül megtettük (köszönjük Dobos Lászlónak és a Fáklya szerkesztőségének): a helyzetet felismertük, a diagnózist meg állapítottuk. A következő lépések: az orvos ság és az orvoslás módjának megállapítása, majd a tulajdonképpeni gyógyítás. Ez pedig nagy és felelősségteljes munkát igényel mindnyájunktól, de az úttörők a Csema- dck funkcionáriusai és a tanítóság kell, hogy legyen. Ahhoz, hogy a népdalgyűjtő, az igazi népi muzsika propagálásának jelentőségét való ban felismerjük — még ilyen szűk keretek között is — visszafelé kell lapoznunk a zenetörténet lapjaiban. Mi volt a helyzet a múlt század végefelé? „A nagy muzsikus nemzetek már régen dal ba foglalták lelkűk kincseit. Mindazt amit szerettek, amiért küzdöttek, amiről álmod tak; diadalmas énekben zeng ajkukon. Ha az olasz énekel, énekében visszatükröződik az olasz ég és a tenger ragyogása; ha a német dalol, dalában visszacseng a német erdők, mezők muzsikája. De ismeri is az egész világ az ilyen muzsikát”. (Tóth Ala dár) „A XX. század elején a magyarságnak is egy „nagy perce” következett..., amikor számba vette képességeit, ráeszmélt a döb benetes hiányokra, s feszült figyelemmel kezdett hallgatózni a teste-lelke mélyén há borgó évezredes erőkre. Ezek az erőik pe dig hamarosan jelentkeztek, formát öltöttek, hogy a magyarság legmélyebb valóját s jö vendő útját hirtelen, vulkanikus erupcióban mintegy villámfényben megmutassák a nem zetnek. 1905: ebben az évben jelentek meg Ady Endre „Új versei”, ebben az évben indult el népdalgyűjtő útjára Kodály Zoltán, s hang zott fel első ízben Bartók Béla első ze nekari szvitje. A három géniusz, ki itt útjára elindult, végzetszerű elhivatottsággal tört utat an nak az új gondolatnak, hogy a magyarság legmélyebb lényege még felfedezetlen, hogy a magyar föld lebéklyózott energiái fel szabadítójukra várnak, s ez energiák nél kül nincs alkotás, nincs nemzet, nincs kul túra”. (Szabolcsi Bence) Kodály, Bartók, majd később több más munkatársuk hosszú évek hallatlanul fárad ságos munkájával máig mintegy 14 000 nép dalt gyűjtötték össze. És amire a népies dal a forradalmi év, 1905 előtt, nem volt elég életerős, elvégezte azt — megkésve ugyan, de nem lekésve — az ősi népdal elpusztít hatatlan ősanyaga: talajából, szinte máról- holnapra csodálatos új tenyészet virul ki. Amikor a század elején feltündökölt a magyarság legősibb szellemi kincse, a nép dal, e felfedezés után megszületnek a nagy műzenei alkotások is. Ezek az „őshaza ke leti tüzelnek fényében s ugyanakkor a leg modernebb nyugati készség fegyverzetében tűnnek fel” és egycsapásra meghódítják az egész művelt zenevilágot. Nem népi, vagy népies zene ez többé, mint a műit század ban a falusi néphez hazafias felbuzdulásá ban leereszkedő, külső mázban magyaros- Xodó próbálkozásai. Hanem a magyar nép lelkének legmélyehb indulatait kifejező, de ugyanakkor — mint minden nagy művészet — teljesen egyéni megnyilatkozás, világ szerte elismert és megcsodált, merőben új szerű s ízig-vérig magyar művészet ez az új magyar műzene. Sajnos azonban a népdal leikéből fogam- zott modern magyar műzenének sajnálatosan kevés híve van nálunk. Pl. iskoláink ifjú sága siralmas eszméletlenséggel dalolta az iskolaév végén: „Ballag már a vén diák ...” Dallama német népdal, de azt is eltorzítva fújták. Szövegét ugyan megváltoztatták: „Dolgozó leeszek maagam is..de zenei igényük továbbra is csak a filiszter felüle tes, olcsó, cinikus lelkületet árasztó mu zsikája. Ebben, kedves olvasók, nem az a le sújtó, hogy ezt a dalt énekelték, hanem az, hogy ez és hasonló dalok „maximáli san” kielégítik az ifjúság zenei igényét! S ez általános jelenség, sőt nemcsak az ifjúságnál, de dolgozó tömegeinknél is. (És itt kell megjegyeznem, hogy csak ugyan igaza van Gyüre Lajosnak, aki a Fáklya júniusi számában ezt írja: „Jórészt még a régi burzsoá iskolákból kikerült öreg tanítók — akik burzsoá kultúrán nőttek fel — vezetik az iskolai kultúrcsoportokat!” Ez csakugyan igaz, de vajon miért? Azért, mert az „öregek” zenei felkészültsége sokkai alaposabb, mint sajnos a magukat néha
