Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 8. szám - L. Kiss Ibolya: Ballada egy zivataros éjszakáról
— Te törvény ismerő vagy Baltazár, jo got tanult férfi. Tudnod kell, hogy hazaáru lónak bélyegzi a törvény még azt is, ,aki a Fejedelem, vagy a bujdosók után küldi a sóhaját. Mért nem alkalmazkodsz az előírás hoz? Jánosík védője keserűen nevetett fel. A toronyóra most tizenkettőt ütött s az utcáról felhallatszott az éjjeli őr éjfélt kiál tó hangja. Az urak parancsára váró, ajtónál álló két hajdú szeme most összevillant. — Hallod ? — súgta az idősebbik a fiatal felé — éjfélt kiáltottak. Ügy véled, a sze kér már itt lészen ? — Itt — felelte halkan a másik — Biz tos, mint a halál. — Hol találjuk? — Alsőhustákon, a legutolsó háznál. A .másik bólintott, S álltak tovább az ajtófélfánál mint két élő szobor. II- A Vág zúgott, a szél nyárgalászva sü vített a liptói hegyeik közt, s meg- meghimbálta a bitófán az élettelen testet. A megszakadt felhők éles cseppel csap kodták az andrásfalvi vén kúria kőiből emelt falát. Minden élőlélek csendben szunnya- dozott e sokszázéves házban, csak a Pon- grácz Éva szemére nem szállt ma éjszaka megnyugtató álom. Két kezét a mellére szorítva hallgatta a szélvész viharzását s riadt tekintettel bámulta az éji sötétségét. Néha ujjaival végigtapintotta a nyoszo- lyája szélét, mintha keresne valamit, ke resne valakit. Aztán keze visszahullott se lyem paplanjára, s könnye alápergett fehér ing vállár a. így feküdt hangtalan a márciusi, esős éj szakában, félig ébren, félig öntudatlan. Egyszerre csak öntudata ébredt. Majd felült, riad tekintettel maga köré nézett s hallgatózni kezdett. Künn zúgott a szélvész, csobogott a ház melletti patak, de bent a szobában, mintha egyenletes lé legzést hallana. Igen, valaki itt nyugszik a nyoszolyája mellett, valaki, akinek nyugodt az éjszakai álma. S most tisztán érezte, hogy az, akit szeret, tisztel, itt van, itt a közelében. Igen, Juró itt van a szobában, a férfi, akit zsenge gyermekkora óta tiszta szívvel sze ret, aki megosztotta vele minden búját- gondját s akivel egyazon volt a gondolatuk: megsegíteni az arraszorulókat, szétosztani a nincstelenek között a földi javakat... Itt van Juró, most is őhozzá menekült, akit már annyiszor rejtett el a pandurszemek elől. Itt van, érzi... De akkor miért hall gat? — Juró!... Juró! Hol vagy? A sötétség hallgatott s hallgatott az öreg kuria is. Csak eső verte, csapkodta a ház aoiaktábláit.. — Juró? kérdezte mégegyszer. De csak csend volt kérdésére ismét i felelet. S ek kor Pongrácz Éva leikébe nyilallott az élő, való tudat. — Vége! A sikoly, mely önkéntelen tört fel lázmar ta szájáról, felriasztotta ágya előtt szuny- nyadó kutyáját. Az eb felvonítctt, a szom szédszobában az ura meg köhögésbe kezdett. Reszkető ujjait lenyújtotta kedvenc ku tyájához, végigsímitotta annak selymes sző rét. A kutya elcsitult s ismét hallgatás bo rult a sokszáz éves házra... S ekkor Éva szívét leküzdhetetlen vágy öntötte el, hogy utoljára lássa Jánosíkct. — De hiszen már halott. Kivégezték. Nincs az élők között. — Ha nem élve, hát holtan. De látni akarom' És most különös fény villant szemébe, mely kékes volt mint az őszi rétek hideg lidércfénye villogó, mint a felhők fodrán át átcikázó villám. Meleg takaróját hirtelen ledobta magáról, meztelen lábára apró csiz mát húzott, fehér ingvállára sötét köpenyt dobott. Aztán nesztelen léptekkel elhagyta a szobát. Égy surrant ki az alvó, sötét házból, mint egy zsákmányra induló, egerésző macska. A vén kuria meg, amely egykor igazságos Mátyás királyt láthatta vendégül, esőverte ablakszemeivel csudálkozva bámulta az el siető asszonyt. Dehát hogyne csodálkozott volna, hiszen amióta fenn áll ez a világ, sonasem történt még meg Liptó vármegyé ben, hogy egy nemes úrnő, akinek az egyik őse hadat mert izenni a német-római csá szárnak s akitől a török is rettegett, éj idején kiszökik a saját hajlékából, gyalo gosan nekivág a lucskcs, sáros útnak s el indul egy felakasztott haramia után ... A szél üvöltve kergette a terhes felle geket s a patak, mely a havasokból szakadt le a liptói síkságra, bátorító csobogással kisérte a partja mellett ellépkedő Pon grácz Éva asszonyt. III. J ánosík teteme súlyos volt, nehéz, mint az ólom. Időbe telt, míg a vaskampóról, melyen élettelen teste csüngött, le tudták emelni. Letették a te temet a földre s hagyták hogy a zápor le mossa testéről megalvadt vérét. S amint ott álltak a kihűlt tetem mellett, megszólalt az idősebbik hajdú:
