Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 8. szám - L. Kiss Ibolya: Ballada egy zivataros éjszakáról
L. KISS IBOLYA S ötét éj volt, titokzatos, az ég 'fellé pőktől terhes. A nap, mély délelőtt még derűt sugárzott a tátraalji tájra, délután a felhők mögé osont s azóta csaik esett, esett, hullott az ég könnye... A Vág zúgott, sebes fodrát csapkodta a zápor s a szél, mely a felhőcsordát maga előtt űzte, myargalászva süvített a parti fűzfák között s meg-meghimbálta a bitófán az élettelen testet. Nehéz éjszaka volt. A föld ázott öle mélyeket sóhajtott s a szél emberi hang jaját hordozta magában. Ember, állat lépte nem koppant Szent- mikíós utcáin. Aludt a természet s aludt csendesen a város, csak a vendégfogadó ablaksoraiból vetődött fény az utca sarába, s hallatszott ki hegedűszó, ének... A megye urai űrítg ették bennt a borospoharakat s énekeltek a cigányzenéhez, vagy jóizű adomákat mondtak. A fogadó bejárata felett vendéghívogató háncsot hajtogatott a szél... A zene szólt, az urak koccintgattak — ló, kocsi, kocsis pedig ezalatt a vendéglő előtt ázott. A főbíró intett a cigánynak és a banda rázendített egy vidám nótára. Folyt a nóta s a mulatás. A jókedvű társaságban csak egy férfi maradt végig szótlan. Nem énekelt, ritkán hörpintett a borospohárból s úgy tűnt, mintha valahova messzire, a falakon túl nézne... Gondszántotta redők barázdálták a homlokát s pecsétgyűrüs keze idegesen babrált a fehér abroszon. Barátja és bizalmasa, Szentiványi Márton észrevette a lehangoltságát s mikor látta, hogy barátja az anekdotára sem élénkül fel, megkérdezte tőle. — Mi bajod Baltazár? Mi ép. szomorko- dol? Palugyai Baltazár nem felelt, csak mélyet sóhajtott. — Szólj! Még mindég az bánt? — Az... Nem lett volna szabad meg történnie. — Ebben az esetben Téged vád nem illethet. Mindent megtettél, amit a védő megtehet. Az ítéletet a törvény írta elő. — Igen ... yeríbőczy „Hármas könyve”. Ennek alapján ítélkeztek. De tudod-é, mit hangoztatott egykoron Temesváry Pelbárt ? Azt, hogy „a törvény olyan mint a póknak a hálója. A kicsike légy fennakad benne, a nagy állat meg széttépi hatalmas man csával.” — Ej, ej... Hogy beszélhetsz így? Hiszen Jánošík ölt. Emberi életet oltott ki, gyil kolt ! — Igen. Életet oltott ki, ha valóban ő gyilkolta meg az áldozatot, De mondd Mar ci, bitófa alá állítottak valaha is egy csá szárt, akik ha nem is önkezükkel mészá roltak, de fegyvert parancsoltak alattvalóik kezébe csak azért, hogy saját céljukat elér jék ? ? ? S a mi uralkodónk ? Tudod jól, hogy halomra gyilkoltatta derék kurucainkat. És kérdezem: miért? Magad is jól tudod: azért, mert szabad emberként akartak élni a saját hazájukban. — Belőled Baltazár, még a felkelők for radalmi szelleme beszél... De vigyázz! Már a szatmári béke után vagyunk s nem a Rá kóczi korában. Azóta meg nagyot fordult a világ ... Jó tanácsomat ne vesd el magad tól, hagyj fel ezekkel a tenmagadnak ártó gondolatokkal. Palugyai legyintett és tovább folytatta. — Ha gyilkolt is a kivégzettünk, de azért önmaga bűnhődött meg a legkegyetlenebb módon: bordáiba döfött kampón lóg az akasztófán, künn a Vág partján ... És a csá szár? Kisembereket, nincsteleneket kény- szerített arra, hogy ezrek életét oltsák ki, vagy tegyenek nyomorékká. Hát szólj: me lyiküknek nagyobb a vétke ? Felségünknek, vagy a haramiának bélyegzett volt kuruc- felkelőnek,' Jánosíknak ? ? ? ... Őfelsége to vább is bíborban, aranyban ül koronás trón ján, ahova nem jut fel az alattvalói jaja, a parancsára leöltek árvái meg sírnák s éhenhalnak, hiszen tenmagad is igen tu dod, hogy nagy az éhínség az országunk ban ... És nem láttad szemeddel liptói fal- vainkat füstölgő romokban? Nem emlékszel arra, hogy a svihrovai csata után a szét dúlt Szentlélek falucska mezőin szlovák s magyar kurucaink teteme mily sokáig feküdt elhantolatlanul"?... És mind ez a szörnyűség a bécsi udvar politikájáért, a császári jólétéért történt! — mondta söté ten és tenyerébe hajtotta búbarázdás fejét.
