Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 7. szám - Babos László: Távirat
Aztán felém nyúlt sovány karja, megkeresté a kezemet és egy hatost nyomott a mar komba : — Eredj te is a búcsúra . .. Vegyél ma gadnak cukorsípot!... Menj kisfiam!... Megcsókoltam a kezét, amely úgy ége tett, mint a tüzes vas és indultam. De a hatost nem tudtam elvinni. Óvatosan, hogy észre ne vegye, az ablakba tettem. A búcsú képe úgy tárult eléjn, ahogy azt ezerszer is elképzeltem. A sátrak között forrott a nép, durrogtak a sárgolyók, ku tyariasztók. Szóltak a pléhkakasok, cukor sípok. Forgott a körhinta, alatta nyekergett, acsarkodóit a verkli. Csendes alázattal szemléltem az egészet, mint a (kívül álló, mint az idegen. De a vágy csak odahúzott a nagysátor alá, ahol a sok cifra játék kínálgatta magát. Szemem csakhamar ráakadt arra, amit keresett. A sátor végén nagy halom fényescsövű kispuska várta ki csi gazdáit. Összeszorult a torkom, heve sebben dobogott a szívem. — Milyen sok van, nekem meg egy se jut! — motoszkált bennem a fájdalom. Jólmegtermett, hájas asszony árulta a játékokat a lányával. Kék melles kötény volt előtte tarisznyányi zsebekkel. Kezében meg óriási fakanál. Azt nyújtotta ki a pén zért, no meg azzal tartotta távol a ragadós gyerekkezeket. — Már pedig nekem lesz puskám! — döntöttem el hirtelen magamban, — Le kapok egyet, azzal uccu, vesd el magad! — határoztam el visszavonhatatlanul. Vártam, lestem az alkalmas pillanatot, ami nemsokára el is érkezett. A néni elfor dult, valamit magyarázott a lányának. Gyorsan megragadtam egy puskát és neki a szaladásnak. Alig léptem vagy tízet, megbotlottam és elterültem a földön. A puska messzire re pült a kezemből. Még föl sem tápászkod- tam, a néni már ott szuszogott fölöttem a rémséges fakanállal. Szikrázott a szeme és ütésre emelte kezét. Kezemet védőleg az arcom elé tartottam . . . Egy nagy puffanás és én úgy éreztem, mintha eltört volna a kezem, meg az arcom csontja. Elestem.. Talán többet is kaptam volna, de egy-pár ember a védelmemre kelt, nem hagytak. Az asszony meg dühös ábrázattal vissza- viharzott a sátor alá. Csak egy fájdalmas jaj hagyta el a szá mat, nem sírtam. Dacosan szorult össze a fogam és lehajtott fővel oldaiogtam el ar ról az átkozott helyről... zavart, űzött a szégyen ostora ... Mire hazaértem, arcomra csúnya, kék da ganat ült. Édesanyám rámpillantott, fel-kö nyökölt az ágyban, pedig igen-igen gyenge volt. — Mi történt veled kisfiam!? Nem tudtam neki hazudni. — Megvertek, mert.. . puskát loptam .. . Nem szólt semmit. Melléből nehéz sóhaj tört fel, magához vont és megcsókolta sajgó arcomat.. . Megcsókolt, s csókja után még jobban fájt, égetett a szégyen. Távirat Az álmos délutáni égen lomha füstfelhők szállnak. A vonat oly lassan halad, szinte megriadtam, hogy valahol örökre elakad, A vonatkerék alól úgy futott ki a vágány, akár a papírszalag a távíróból, a szívem egyre jelzett, kopogott a hosszú órák alatt. nem fut be már a célba sohasem. S ka mégis odaér, vársz-e vajon? Nem írtam meg, hogy hozzád készülök, de várom, hogy várj, várom nagyon. Még tíz perc, még öt, mindjárt odaérek, véget ér a végtelen utazás, s megtudom, a küldött táviratot felfogta-e a címzett állomás. BABOS LÁSZLÓ
