Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 7. szám - Mikus Sándor: Ahol a kultúra tömegigény
MIKUS SÁNDOR: Ahol a kultúra tömegigény üti jegy zetek a Szovjetunióból Annyi könyv, folyóirat, film s napi újság hír számolt már be és számol be tíz év óta a Szovjetunió életéről, nagy tempóban folyó építkezéseiről, nagyarányú kulturális fejlő déséről, a szovjet emberek erőfeszítésekkel teli mindennapjáról s nagyszabású eredmé nyeiről, hogy szinte feleslegésnek tűnne szaporítani a szót amúéiy is ismert dolgok körül. Akadnak talán sokan, akik fölényesen legyintenek: újságírói hepcia! —, s nyug hatatlan vágy az agyonhangoztatott tények újbóli, szubjektív és szükségtelen magya- rázgatására az ilyesmi. És mégis ellenállha tatlan kényszert érzek megírni kéthetes szovjetunióbeli élményeimből valamit, — benyomásokat, — ha a szubjektív beállítás tükrében is. Két okból: nem férne meg bennem a közlési vágy az annyit hallott, olvasott s előttem lényegükben egyedülálló tiszteletet ébresztő dolgok valóságos meg látásáról, kitapintható érzékenységű meg tapasztalásáról, s a másik meggondolásból, hogy egyre fokozottabb és közvetlenebb az érdeklődés a XX. kongresszus utáni szovjet élet után mindenhol. Kár, hogy ez az írás nem tarhat igé nyességre számot, teljességre még kevésbé, azon okból, hogy kéthetes ott-tartózkodás kevés nemcsak a Szovjetunióban megfigyel hető életjelenségek mélyebb meglátására s megértésére, hanem egyáltalán az arányok, méretek s életstílus mindenben jelentkező s miénkétől elütő fogalmainak megszokására és beidegződésére is. Ezért nehéz riportot írni a Szovjetunióról. Utazásunk első napjaiban már maga az orosz táj, az ukrán, vagy a fehérorosz, bá mulatot keltett. Ragyogó verőfényben Ny'sszkij „Fehérorosz táj“ című festményére hasonlított legjobban, esőben, borúban pedig Levitámra emlékezteit. S micsoda mély be nyomásokat keltett bennünk útunk minden állomása, minden megtekintett látnivalója, amelyeknek cseppet sem volt hivatalos lá togatás jellege. A kijevi Lavra-kolostor, Knescsatyik, Kijev modem utcája, a sok pravoszláv templom, amelyek műemlék ér tékűek, a leningrádi Eremitage és az Orosz Múzeum, a Péter-Pál erőd, a Finn-öböl ten gerlevegőjű panorámája, a Szmolnij törté nelmi súlyossága, a folyamatos megtekin tésre lehorgonyzóit Auróra, Leningrád gyö nyörű terei, utcái, hidjai, színházai, s a Nyevszkij Proszpekt, a moszkvai múzeumok, a Tretyakov-képtár, a Kreml, a Nagy Szín ház, s az utcák nyüzsgő népe megannyi megbámulni való látvány, történelmi, mű vészi tanulmányul szolgáló, s fáradhatatlan érdeklődésre ösztökélő jelenségek. Boldog lennék, ha csak érzékeltetni tud nék belőlük valamit. A meglátottakból a kultúra képe a leg maradandóbb. A Szovjetunióban járva a kultúra szeretete, s nagyfokú tisztelete ra gadja meg leginkább az embert az utcákon, tereken, könyvüzletekben, mozikban s szín házakban járva. S ezek között is legelső sorban a színiházi kultúra, a balett szere tete. Mindig hallani, hogy Leningrádban s Moszkvában járva a balettet kívánatos meg nézni az idegennek. Két balett-előadást néztem végig: a le ningrádi Opera- és Balettszínházban a „Suralka“ című kirgiz népi balettet és a moszkvai Nagy Színházban Csajkovszkij Csipkerózsikáját. Ezekről szakmai ismeretek híján csak akadozva, a rám gyakorolt ha tásuk alatt tudok írni pár félszeg szót. A szovjet balettről szólva előre kell bo csátani a közismert tényt, hogy az első helyet foglalja el a világon. Nagy tradíciói vannak. Ulanova, Lepesinszkaja, Vlaszova és Pliszeckaja nevét az egész művészvilágban ismerik, de világszerte emlegetett nevek a balettszerető nézők között is. A leningrádi Opera- és Balettszínházban látott „Suralka“ a nemzeti formájú és ma gas színvonalú, új fejlődési távlatokban megmutatkozó szovjet balett benyomását hagyta bennünk. Egy érdekes epizód beleszövésével kell el- A kijevi Laura kolostor
