Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 7. szám - Lovicsek Béla: Kispuska
világon, amely tőlem a puskát el tudja venni. Bár szerettem, de nem sajnáltam az őszbe futó nyarat. Ha lehetett volna, még szárnyakat is tűzteih volna a lassan dö cögő napokra, hogy minél gyorsabban rö pítsenek október derekához: a búcsú nap jához. Szárnyak nélkül is közelgett az idő. Már csak egy hét választott el a várva-várt nap tól, de olyasmi történt, amit soha nem kívánunk, de ami mindig jöhet. Édesanyá mat ágynak döntötte a csúf hivatlan ven dég: a betegség. Hogy milyen betegség, ar ról nekem nem volt szabad tudnom. Apám komor arca, ha lehet még komo- rabb lett. Húzódni kellett a lába alól... A télire takargatott pár korona is az orvos hoz vándorolt. Akkor nyilait belém döbbe netesen a felismerés: nem lesz kispuska! Kínos keservek közt telt el a hét. Búcsú szombatján ínycsiklandozó illatok lengték körül a falut. Sült a sok libahús, kacsahús — különösen a falu közepe táján. A ke mencék csak úgy ontották a sok foszlós- bélű kalácsot. Csak a mi kemencénk ásí tott sötéten, csak a mi tűzhelyünk vasa volt hideg ... A templom melletti téren már verték a sátrakat, a lövölde is állt, meg a körhintát is szerelték. Ott ólálkodtam, bámészkodtam viaskodva a könnyeimmel, mint egy gaz dátlan, kóbor kiskutya ... — Minden hiába! Beteg az én csíllagsze- mű édesanyám, nem lesz, aki holnap kézen- fogjon és a nagysátor alatt megvegye ne kem a kispuskát. Verőfényes, októberderéki vasárnapra virradtunk. Még csak köd sem bontott fátylat. Ügy ragyogott a nap a kékesen csillogó égen, mint júliusban szokott. Már a délelőtti órákban is nyüzsgött a nép a falu tisztára sepert utcáján. A kiöl tözött lányok csoportokba verődve kaca- rásztak, a gyerekek nagy zsivajt csapva vidáman hancűroztak, a legények lakkos- szárú csizmái a napsugarakkal incselked tek. A nagygazdák vidéki rokonai fényes hintókon jöttek. A lovakon csak úgy ra gyogott a parádés szerszám. Csupa csillogás, ragyogás, jókedv min denfelé, csak nálunk merevedett szomorú ságba a világ. Ridegség, halotti csend. Én a küszöbön ültem, csendesen sírdogáltam. Az ágy felől meg édesanyám lázas lihegése hallatszott.' Apám eltűnt, mintha föld nyelte volna. Valahová a határba ment, hogy minél mesz- szebb legyen a falutól: ne lásson, ne hall jon semmit. Már jó délutánba futott az .idő, én meg csak ültem, ültem szótlanul, mintha gyö keret eresztettem volna. Már könnyem se volt. Szárazon égett a szemem, mint hamu alatt a parázs. Merengésemből édesanyám gyenge hangja rezzentett föl: — Gyere ide kis harmatom!... Odamentem. Hanyatt feküdt, mereven nézett fölfelé.
