Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 7. szám - Lovicsek Béla: Kispuska
negyedik rend történeti szerepét át sem gondolhatta. A kérdező és figyelő Ibsen valamit azonban mégis meglátott. Egyszer 1890-ben, a drontheimi munkások fáklyás felvonulással üdvözölték Norvégia nagy fiát (aki különben 26 éves önkéntes száműzetés ben élt külföldön). Ibsen ekkor köszönő beszédében ezt mondotta: „A szociális vi szonyok átformálása, melyet ma kint Eu- r'pában előkészítenek, lényegében a dolgo zók és a nők jövendőbeli helyzetének meg javításával foglalkozik. És ez az, 'amire én várok és amire a jövőt építem. Az én cé lom sem lehet más, mint ezért hatni, ezt elősegíteni“. A dolgozó és a nő helyzetét csak a polgári társadalom hazugságainak leleplezésével, felszámolásával lehetett megjavítani. És e helyreigazítás, e leleple zés egyik legnagyobb művésze, őse és hőse: Ibsen! Sírkövén nincsen név. Csak egy kalapács. A munka és a sújtó igazság jelképe. Be csüljétek meg Ibsen hagyatékát: kalapácsát jól forgassátok! Üssétek, formáljátok az ember jövőjét és lapítsátok semmivé ör dögét: a hazugságot! KISPUSKA Régen történt. Még kisfiú* voltam. Kis szülőfalum — nyári porával, őszi sa rával, kérlelhetetlen telével — volt az én egész világom. Annak is csak egy része: az alvég. Nyáuron az eperfák lombjai kö zött tanyáztam, télen, meg a rakott tűzhely tövén kuporogtam. Igaz, csak akkor patto gott benne a tűz, amikor már a tél. dús jégvirágokat lehelt a parányi ablakra. A nyár jobb volt. Tüze rengeteg gyü mölcsöt érlelt, s az elűzte az éhséget. Meg aztán fürödni, játszani is lehetett sokat. A játék heve, ha úgy istenigazából beleme rültem, sok gondnak adta ki az útját. A falu derekán laktak az egy-, meg két- házhelyes gazdák. Ott lakott a pap, a taní tó is, meg a falu legtekintélyesebb ura, a tekintetes főjegyző úr. Annak volt egy fia, a Misiké. Misiké gyakran tanyázott az alvégen, mert velünk alvégiekkel eljátszhatott kedvére. A nagygazdák gyerekeit nem vehette bolond nak, mert azok trágyahordásban ott ültek apjuk mellett a szekéren, vagy szántáskor az eke után ballagtak a friss barázdában, mint a kiscsikók. Mi az alvégen naphosszat kocsikáztattuk, még nyerítettünk is neki, mint az igazi lovak. Vagy a háromkerekű biciklijén tologattuk órákhosszat. Néha az tán kerülhettünk egyet-kettőt a biciklijé vel. Egyszer egy fényescsövű puskát hozott magával. Spárgára erősített dugó volt a csövében. Ha meghúzta a ravaszt, nagyot puffant. És közelről a falon sétáló legyet úgy ellapította, hogy csuda. Mikor először megláttam, mindjárt bele szerettem. AttóQ az időtől fogva nem volt nyugtom. Apró, gyermeki szívemet egyre jobban emésztette a puska utáni vágy. Se éjjelem, se nappalom nem volt miatta. — Hej, ha nekem olyan puskám lehetne! — Ezzel a gondolattal feküdtem, ezzel éb redtem. Az álom jó volt hozzám. Minden éjjel megajándékozott olyan szép, csillogós- csövü puskával. De mi haszna?! Az ébredés gonosz keze újra, meg újra elvette tőlem. Vágyam hova-tovább mind több keserűség gel töltött el. Végül megroppantam a teher alatt. Egyik reggelre keserű zokogás rázta vézna testemet. Szegény édesanyám nem tudta, mire vélni a dolgot. Nagyon megrémült. Ijedtében még a kis, apró csillagocskák is eltűntek a szeméből. Az ágyam szélére ült, magához vonta sírástól maszatos arcomat, simogatta borzas fejemet... csitítgatott, kérdezge tett ... —- Ne sírjál, kisfiam ... no, miért sírsz, bántott valaki! ? — Ne ... nekem ... pus ... puska köll, oly .., olyan, mint a a jegyző fi... fiának van ... — szakadozott fel telkemből könyö rögve a vágy. — Puuska!? — nyílt kerekre édesanyám nagy, dióbarna szeme. A csillagocskák is mét megjelentek és játékosan futkároztak a szemében. — Azért csak ne sírjál kicsi gaíambocskám! Ne félj semmit, majd ve szek én neked a búcsún. .. még különbet, mint a Misié!... — A búcsún? — leheltem feléje kétel kedve. És édesanyám bíztató szavai nyomán a remény aranyló sugarai záporoztak gyer meki szívemre. A szívembe cseppent bíz tatás egyre nőtt, erősödött, terebélyesedett és úgy éreztem, hogy nincs, olyan erő a LOVICSEK BÉLA;
