Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 7. szám - Fábry Zoltán: Ibsen és a XIX. század
játékszer, a babaház lakója kipakkol: „Én azt hiszem, mindenekelőtt ember vagyok, épp olyan mint Te, vagy legalább is meg alkarom kísérelni, hogy az legyek. Tudom, hogy a világ Neked ad majd igazat... de ez nem lehet az én mértékem. Niekem ma gamnak kell mindent átgondolni, hogy a dolgokat tisztán lássam“. A férj mellébe szélve felel: „Ügy beszélsz mint egy gyer mek. Te nem ismered a társadalmat, mely ben élsz“. Ez lényegében bevallása a pol gári társadalom elégtelenségének. Nóra ol dalra sepri ez érvet, hogy végre babaházon kívül, előítélettől, hazugságtól mentesen lásson, szóljon és Ítéljen: „Lehet. De most meg akarom magamnak nézni. Meg kell tudnom, kinek van igaza: a társadalomnak vagy niekem.“ Ibsen célja és alapindítéka sem más: a polgári társadalom kétéltüségé- nek, kétértelműségének igazságát, valóságát akarta kikutatni és a rivaldák fényében mindenkinek okulásul megmutatni. És a megtalált igazság nem volt más, mint maga a hazugság! Ibsen színműveinek alapmotívuma: a tár sadalmi hazugság és ezen belül az ebből folyó egyénre kényszerített kétszínűség, farizeuskodás, az egymást szülő megállítha tatlan hazugságok sorozata. A hazugság: időnyerés, pillanatnyi elodázás, fellélegzés és az egész tőkés polgári társadalom erre épült. A kapitalizmus jelszava — „az| idő: pénz“ — lényegében azt jelentette, hogy az idő — hazugság. Be lehet csapni, ki lehet tolni, megvásárolni, megcsalni. A pil lanat a fontos, a hazugság és hatása: utá nam özönvíz! Hogy az időfogalom: erkölcsi kategória — ahogy azt Thomas Mann élet műve kifejtette — hogy juthatott volna ennek az egyszerre és égyidőben történő és elzárkózó kornak az eszébe?! „Az idő nem ördögportéka“, olvassuk a Doktor Faustusban, a polgár azonban a kapitaliz mus korában úgy az qrdögmű, mint a jelen téktelenség a’anyává és tárgyává kénysze rült. Peer Gynt, a polgári kor Faustiádája, csak a hazugság drámájává színesedhetett, mely nem véletlenül kezdődött ezzel a szóval: „Hazudsz!“ Peer Gynt, ez a kibi csaklott, kizökkent és kizökkentett, elzüllött jellem állandóan és megállíthatatlanul kény telen önmagát és másokat becsapni. A hű séget, az állandóságot, a szeretet időcsodáját Solvejg őrzi. Az idő és szeretet nem ördög- portéka... „Öh, jaj a hazugságnak, nem szabadít meg senkit“, mondja a század elején Goethe Iphigéniája, a század végén, Ibsen Vadka csájában a hazugság már a nélkülözhetetlen életillúzió szerepét játssza: „Vedd el egy átlag-embertől élte hazugságát és elvetted boldogságát.“ Csoda, ha Ibsen minden igye kezete, gyűlölete leleplezőn kora hazugság realitása ellen irányult?! A „Népgyűlölőben“ Stockmann doktor (akiről egy későbbi nyi latkozatában kijelentette, hogy „nem egy tekintetben harmonizálunk“) minden gátlás nélkül emel vádat kora ellen: .Arról a nagy felfedezésről akarok beszélni, amire rájöttem, arról, hogy a mi összes életfor rásaink meg vannak mérgezve, hogy a mi egész polgári társadalmunk a hazugság pestises talaján nyugszik." A következtetés a máig érő igazságosztás szenvedélyes hangján csattan: „Ha egy hazug társadalom elpusztul, akkor ez a dolgok rendje: ki kell irtani a föld színéről egészen... Mint a vadállatokat kell kiirtani azokat, akik hazug ságban élnek. Ez az elkeseredett átok persze csak pil lanatnyi végradikalizmus, melynek így, ilyen formában és kihatásban nem volt hasonló kicsengése és virszhangja Ibsen drámáiban. Ez már felelet és ítélet lett volna, Ibsen pedig csak kérdező volt, aki ha megpróbál kozott a válasszal, az ítélettel — elbicsak- lott, ellaposodott vagy túlfeszülten túllőtt a célon. Ilyenkor frázissá sekélyesedik, mint „A társadalom támaszai“-ban, mely így vég ződik: „Az igazság és a szabadság szelleme lehet csak a társadalom támasza.“ Máskor szinte ótestamentumi szigorúsággal, átlag embereknek elérhetetlenül formulázza az egyéni erkölcs mértékét. Brand így lesz a hazugság emberfeletti ellenszere, aki „kard ként világolva“ mondhatja: „az ördög ne ve: a kompromisszum“. Ez a szeretetnélküli rigorózitás csak az erkölcsi irgalmatlanság jeges világába vezethet, ahol Brandot tény legesen és szimbolikusan el is temeti a lavina. Másik hőse, a rezignáció Rosmerje sem mondhat mást: „Fölszabadulnunk sa ját erőnkből kell. Más erő nincs“. És Ros- mer útja nyílegyenesen az öngyilkosságba vezet: „Azt hiszem, nem tudok tovább élni. Én nem ismerek semmit ezen a világon, amiért érdemes volna élni“. Ezzel önmagából adódón el is hangzott a XIX. század társadalmi Ítélete. Amikor azonban a megfigyelő megismerőn ideér, akkor ez az átváltás pontja: a változni- és változtatni-muszáj ugrópontja, ahol mást, újat, célt kell mondani, utat tömi és mu tatni. És erre Ibsen, a kérdező, a leleplező már képtelen volt. Ibsent halálakor Mózes ként gyászolták, de Plehanov, aki a mar xista esztétikusok közül — Mehringen kívül — azonmód ér a legbehatóbban foglalkozott Ibsen művészetével, — ebben túlzást lát: „Ibsen minden világirodalmi kortársánál hi- vatottabban vezette ki olvasóit a filiszterség Egyiptoméból, de nem tudta, hogy az ígéret földje hol van.“ Ibsen nem volt, nem lehetett szocialista. Norvégiában alig volt munkásmozgalom: a
