Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 1. szám - Gyárfás Miklós: Háry János halála
— Az utcán. Éjfél felé, amikor már aludt az egész tabu. Erire már leültek az emberek. Ez aztán teszi, Háry Jánost mesélökedvében találták. Lesz miről faggató zni este a megbúsuláson. — Aztán milyen vét? — hunyorított a padka szélére települő — milyen vót a ha lál? — Hát igen szépen vöt felöltözve, az már igaz. Huszár ruhában járt, csakhát paszo- mánt, pdtyke, sarkantyú mind színarany raj ta... meg a kardja is ... — Hát nem kaszája vót? — piszkálódott a pádon a másik. % — Ennek nem. Ez nem olyan halál vót, mint a vénasszonyok füllentésiben. Igazi ha lál. . •S az ábrázsatja? Olyan tojásforma. Fehér a képe... Pú- deros ... meg csupasz, mint az asszonyo ké ... Aztán meg úgy beszélt, hogy nem tudta az istenadta a nö bötűt kimondani... Engem Háhytnak szólogatott... — Háhynak? — kacsintott az egyik. — Annak. No, erre elfakadtak a nevetéstől. Méghogy Háhy! A szentségit, ezt ugyan jól kitalálta megint a furfangos göröncsér. Háry látva, hogy ezeket négyüket máris elkapta a mulatság, tovább folytatta. * — Azt mondta a halál: Háhy bahátom, én magát egy nagy szivességhe kéhném... Holnap délben pahancsoljon velem jönni, meht, hegy odaát most nagy szükség va gyon az ilyen vitéz embehhe ... Ezen már elröhhent mindenki. A politú ros eszét ennek a Hárynák! Mint a vízfo lyás, úgy tud hazudozni... méghogy ilye neket kitalálni, s ráadásul ezt a höhögtető beszédet... A Négyek ihogva-vihogva egymásnak dűl tek, úgy hajladoztak görcsösen, majd a gu ta ütötte őket. Háry meg folytatta. — Kérdezem a tiszt úrtól, ki küldte őt hozzám. Azt felelte: Az Uh isten személye sen -.. — Juihuhu j — lökdösték • le egymást a Négyek a padkáról — juhuhuj... az Uh- isten! — s szinte ugattak a röhögéstől. Háry János pedig rendületlenül folytatta. — Annyira köllök odafönt is ? — kér deztem. Mire a 'halál azt felelte: Maga nél kül, Háhy fiam, nem tudunk boldogulni to vább. Tegye meg ezt a szívességet az Uh- is termek. .. A Négyek elterültek a földön, csúsztak- más ztak, egymásra estek. Tegye meg ezt a szívességet... — há pogott az egyik oldalát tapogatva. — Az Uhistennek... — kukorékolt a má sik. miközben a földön hengergő kettő rö fögő hangot hallatott,, úgyhogy egész állat seregletet vélt volna az ember Háry trónu sa körül. Háry szemei hunyorogták, arcán rózsák gyulladtak ki, kunkor haja a homlokára om lott, mert meg vizese dett. — Már itt is van! — mosolyodott el —, látják, már el is jött a tiszt úr. Menni köll... — Ne menjen, Háry komám! — verték az öklükkel a földet a Négyek. — Menni köll... ha egyszer köll a se gítség az Úristennek. — Az Uhistennek! — rázkódtak a szőlős gazdák. — Isten megáldja magukat... Az asz- szonyníak, meg a gyerekeknek mondják meg, hogy elmentem, merthogy baj van odafönt a Mindenhatónál... — Hogy adja! Hogy adja... — tápász- kodtak fel nyihorászvá a Négyek az ember hez nem méltó helyzetiből és csak úgy li hegtek a kimerültségtől. — Ha valaki keresne, odafönt vagyok — pillantott Háry a Négyekre, s amikor látta, hogy azok majd szétvetődnék a nevetéstől, a tekintete hálával telt meg. Aztán lassan lehunyta a szemét ezekkel a szavakkal. — No, komáim, én most már meg is háltam, annak rendje-módja szerint... A Négyek egymás nyakába borultak. Dőlt róluk a veríték a mulatságtól. Ekkora ha zugságot Háry Jánostól se hallottak, mint most a púderosképű sima ábrázatú halálról, meg a megszorult Úristenről... Jajajaj, mekkora mulatság lesz este a megbúsulá son! Jézusmáriáím, ha ezt meghallják a töb biek ... Erre a gondolatra újra kiverte őket a csiklandós nevetés. Az egyik a falnak tá maszkodott, úgy fogta a vékonyát, másik meg tréfásan belebökött Háry hasába. — Aztán este ott legyék nálam a meg- búsuláscn! Várta, hogy mit felel a göröncsér. De az nem mozdult többet sohasem.
