Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 1. szám - Gyárfás Miklós: Háry János halála
után azonnal elindult a goröocsér háza felé, hogy számortkérje a mulasztást. A négy gazdát külön-külön nem érdemes az olva sónak elmondani, annyira egyformák voltak az istenadták, akár kerek ded potrohúk, akár szépen rezesedé orruk, vagy akárcsak ko ponyájuk holdvilága dolgában. így négyen több tekintélyt, s több emberséget is kép viseltek, jóformán csak így együttesen ér demesek az ember toWára. Nos, hát a Né gyek — ezentúl az egyszerűség kedvéért nevezzük e néven őket — szépen, rendben, kicsit paprikásán be is állítottak a göröncsér házába. Háry Jánost a műhelyben találták, de nem ám dologban serénykedve, hanem csak úgy üldögélve egy nagytekintélyű székben, ame lyet magakészített furcsa, szép formára, s amelyről egyszer valamelyik históriában úgy tett említést, mintha a bécsi Burgból kül dötte vón neki egy hercegi kisasszony, ej nye, a nevét már nem is tudja neki. Háry körül gyerekek ültek, s éppen azt hallgat ták, hogy miképpen borotválkoztak odakint a hollandusok országában a magyar huszá rok. — Mint a libák — hallották a Négyek Háry szavát — úgy állt sorba az egész ezred... s masíroztunk a nagy szélmalom iránit. Araiak meg csak forgott négyágú vi torlája ... forgott, s mindegyiken egy mén kű nagy beretva... Mi meg. csak éppen el vonultunk alatta, s a hatalmas beretvák úgy sodorták le a pofánkról az erős magyar sza kállt, mint a pelyhe t... — De apánk — ciipeit az egyik gyerek — akkor csak az egyik képfelüket beretválta, a másikon ottmaradt a szőri — Fenét maradt. Várd ki a végit — hor kant Háry és folytatta történetét —, ami kor áital értünk túl a malmon, az Óbester úr hátra arcot ordított, s az ezred sar- konfordulva megindult visszafelé s a másik pofájával elvonult a malom beretvája alatt... A gyerekek föikacagtak s hangjuk olyan volt, mint az elszilánkoló cserépé. Háry még mindig nem vette észre a tető állá be állt Négyeiket. De azok nem rejtették to vább magukat, .beljebb kerültek a pitvar szerű műhelybe. — Hát kend, mért nem vót Löködi te metésén? — kérdezte a Négyek egyike a szélen. Háry János alig mozdult a fejével, s sze me sarkából úgy nézett a gazdáikra, mint akinek jó oka van rá, hogy íiem ment su sogni. Egyik kezét kicsit felemelte az orosz lánfejű karfáról s intett a gyerekeknek. — Menjetek a kert végibe, játszódná. No, aló... A gyereknép tüstént engedelmeskedett s az öreg diófa nemsokára eltakarta őket nagy öles törzsével. Háry csak most nézett a küldöttségre egész szemmel. — Hogy mért nem vőtam? — vizslatta a Négyek ünnepélyességét —, hát csak azért, mert én ma meghalok... .- — Micsinál? — rötffenték fel a gazdák. —- Meghalok. Erre már összenézett a négy egyforma ember. A szemük megcsillant, úgy látszik Háry bő kedvében van, most megint ki kerekedik valami jóféle huncutság. — Aztán honnét tudja, János, hogy meg hal ? — adták alá a szót, ahogy máskor is szokták volt. — Tudja azt az ember — nézte a földet a göröncsér — azért is ülök ebben a tró nusban, hadd fogadjam kellő méltósággal. — Dehát mégis, honnét tudja, hogy az Úristen őfelsége elszól!tani készül? — évőd- tek vele az egyformák. — Tudom — Háry hangja megkeménye dett s barna tekintetét lassan elfordította róluk. — Szóljon már,, hogy honnét a megve szekedett csudáfoul ? Háry János jobban nekivetette a hátát a támlának, úgy felelte. — Megmondta. — Ki? — ő. — Ki az istennyila? A felcser? — Nem. — Hát? — Ö. A halál. — A halál ? — Az. — Aztán, hogy mondta meg ? — dörzsöl te egyik a bajusza alá az előkívánkozó mo solygást, hogy kacajt ne üssön. — Szemtül-szembe. — Mikor? — Tegnap. Találkoztam vele. — Hol?