Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 6. szám - Kovács István: Marasztás
kák, nyikorogtak a kerekek s jobbra-balra hintáztunk a szekér tetején. — Lassan, lassan! — kiáltotta édesanyám — nehogy összetörjön valami! Amikor kiértünk a Pusztából, úgy érez tem, a lelkemből hagytam ott egy darabot. Visszatekintettem. Még láttam, még látnunk kellett egyszer a nagyságos urat is, mert éppen akkor ugratott át a patakon kedves lovával, átlovagolt a kis réten, majd hirte len felénk vette az irányt. Mikor odaért, megkérdezte: — Nem láttátok arrafelé a kutyámat ? — és a fejével a Puszta irányába intett. — Bizony nem láttuk, — válaszolt az egy kocsis, s utólagosan nagyot is kö szönt, de a fogadás elmaradt, mert a lovas akkorra már -el is ügetett. Édesapám a másik szekéren ült. Ö már előre nézett. Vajon mit látott? Miben bí zott? Az elbocsátó levélben? Igaz, a tiszt tartó úr szépen beleírta: tíz éven át hűséggel és odaadással szolgálta kenyéradó gazdáját. Dolgos, be csületes, keveset volt beteg, lopáson soha nem értük. Mindenkinek bátran ajánlom... stb," Nem: Nem ebben! Ő már másban bí zott! .... És zörgött, rázkódott a három sze kér, rögre föl, rögről le. A juhásztanya is egyre messzebb maradt mögöttünk, a vén cserfa is mind kisebbnek látszott a domb tetőn. S egyszer csak * apró pontokat, vettem észre a távoli fehér havon: a gyerekek vol tak. A fiúk! A pusztai fiúk! A nagy fa alá igyekeztek, a kedves, régi játszóhelyre. Izgatottan felálltam a láda tetején, a ke zemmel beárnyékoltam a szemem az erős fény ellen, ügy néztem őket. Szívem újra a torkomban dobogott. Láttam, hogy az egyik mókus módjára kúszik felfelé a fa ágai között. Fel, fel, a legesíegtetejébe! Tudtam, hogy ezt csak Bálint meri meg tenni, Mikor a varjú-ülő gallyra ért, valami ka bátfélévei integetni kezdett. Soká, soká integetett a távozó három szekér után; tudtam, hogy nekem integet, tudtam, hogy tőlem búcsúzik. Én is visszaintegettem a sapkámmal, s egyszercsak kibuggyant szememből a könny és vele felszakadt a három hónapon át összegyűlt fájdalmas szorongás gátja, sza badjára engedtem minden szomorúságomat, minden gyermeki bánatomat. — Bálint!!! — kiáltottam sírva. A hegyoldal hosszan verte vissza búcsúzó kiáltásomat, s a vén cserfa hegyében a ka bát csak lobogott, egyre búcsúzott. — Bá-á-á-lint! — kiáltottam még egyet, s leroskadtam az ütött-kopott tulipános lá dára és sírtam, sírtam, zokogtam keser vesen, ahogy csak a torkomom és a szá mon kifért. Könnyeim végigfolytak az orromon, s on nan peregtek le a láda tetejére, ahol tisz tára, szép pirosra mosták a világ egyik leg szebb, legszomorűbb tulipánját.
