Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 6. szám - Kovács István: Marasztás
Gyönyörű, havas karácsony után, havas űjesztendő következett. A nap szikrázva ra gyogott, fénye lecsurgott a havas kukorica szárító tetején. Két család már elhagyta a Pusztát, s a még ottlévő szekereink miránk várakoztak. Értünk jöttek. A kocsisok még egy- kicsit melegedtek a háznál, a „sparhétnál”, ahol édesanyám tíz esztendeig főzte nekünk a levest. Az egyik tréfásan bedugta félkezét a sütőbe is és ezt mondta: — Süssünk egy kis ökörpecsenyét! Ezen aztán nevetett még édesapám is, aki különben csak nagyritkán mosolyodon el. Én azonban nem tudtam nevetni. Két öcsém nagyon jól viselte magát. Jancsi a macskát ügyelte, nehogy elillanjon az utol só pillanatban. Laci anyám mellett bámész kodott. Én is korán keltém, s fáradt, álmos vol tam. Segítettem szétszedni az ágyat, be csomagolni a „komót. ékszereit”, a vásári bögréket, poharakat. El is tört belőlük vagy kettő, de csodálatosképpen nem szidtak meg érte. Az idegen kocsisokra haragos szemmel néztem. Egészen megvidámodtak az italtól, s később nagy igyekezettel meg is fogták a nehéz ládát, hogy kezdjék a pakolást. Kiszaladtam. Futottam, ahogy a lábam bír ta, ki, ki a dombra, a levelét vesztett öreg cserfa alá. A gyökereiről lehordta a havat a szél. A hatalmas gyökerek kilátszottak, s ismét megcsodáltam az egész fát. Azok a rémségesen vastag gyökerek milyen erő sen és milyen biztosan tartják a hajladozó óriási koronát! Sokáig néztem a nagy diófák felé is s úgy éreztem, most azok is szo- morkodnak. Nem tudom, meddig álltam és meddig nézelődtem. Egyszer csak lépteket hallok a hátam mögött. Bálint volt. Nagyon izgatottnak látszott, ahogy oda ért. — Mit csinálsz ? — Izé,.. hát semmit, — mondtam za vartan neki. Kis csend következett. — Már mentek? Ez a kérdés úgy szíven döfött, hogy nem is tudtam szólni, csak bólintottam, hogy igen, már megyünk. Szerettem volna, ha Bálinték is pakolnak és ne kellett volna megválnom tőlük, de ők még szerencsések voltak. Maradtak. Őket még csakugyan „marasztották”. Egy tétova kis ideig ismét csendben áll tunk, majd újból megszólalt. — Hoztam neked valamit. —* Azzal egy papírba kötött kis csomagot adott a ke zembe. — Mi van benne? — kérdeztem lelkes- kiváncsian. — Bontsd ki. Óvatosan kibontottam. Először a madza got oldottam el a fogammal, majd iegön- gyölítettem a papírt. Amikor készen let tem, örülnöm kellett volna, de még szo morúbb lettem. — A dugóhúzós bicska volt! Egy darabig néztem, forgattam, megpró báltam, lóg-e csakugyan a nyaka? Nem ló gott. Aztán így szóltam: — Köszönöm Bálint. — S kínáltam neki a „sarajevot”, de nem vette el. Azt mond ta, adjam Jancsinak, neki újat hoz majd a bátyja, Lajos, ha hazajön ősszel a kato naságtól. E pillanatban édesanyám hangját hallot tam. — Pista! Gyere haza! Má’ megyünk! Min- gyá’ indulunk! Futva megindultunk az udvarra, a meg rakott szekerek felé. Különös látvány tárult a szemünk elé. Egész vagyonunk, kincsünk, szegénységünk ott volt felrakva a három idegen szekérre. Az egyikén az asztal és a lóca. Ég felé nyú ló lábai közé gyömöszölve lapultak a dun nák, párnák. A másikon zsákok, ládák os tornyelek, kis tyúkól, benne a rémült tyú kokkal, kakassal. A harmadikon koszorúba font kukorica, a saroglyábán egy nagy fers- lógban két malac. Fáztak szegények. Nem is csoda. Hiába sütött a nap, mégis zord, hideg szél fútt. Édesanyám meleg téglát rakott a lábunk alá és felültünk a ládára, ferslógra, a szekér alkalmas pontjaira. A pusztaiak majdnem mind ott voltak. Elköszöntek, elbúcsúztak édesapámtól, édes anyámtól s az asszonyok szipogtak, jó ta nácsokat adtak. Éreztem, most nekem is le kellene még a szekérről ugranom s össze ölelni mind az itt maradó fiúkat, — a lá nyok még akkor nem számítottak, — de tudja isten, miért, nem mertem. Bálint is •hasonlókat gondolhatott, de ő is csak állt. Nézett, nézett... Nézte a rakott szekere ket, nem bírt mozdulni ő sem. Aztán megindultak a türelmetlen lovg^s- — Pedig nem is olyan jó. Lóg a nyaka is, — mondja tovább Bálint. — Mégis kellett neked is. Igaz? — Igaz. — Cseréljük vissza. Nekem még nem volt dugóhúzós. — Majd meglátom. Már elváltunk, még mindig a bicska járt az eszemben.
