Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 6. szám - Kovács István: Marasztás
KOVÁCS ISTVÁN: Még csak tizenhároméves legényke voltam, de már megtanított az élet felnőttek mód jára gondolkodni. Minden eseménynek úgy örültem mint a nagyok s minden kicsike bajt is úgy a szívemre vettem, hogy napo kig nem bírtam elfeledni. Keveset jártam új ruhában, befőttet csak akkor ettem, ha beteg voltam, az iskolában sokáig az utol só padban ültem. Néha azért mégis gyer mekké lettem s ilyenkor igyekeztem elfe ledni a család anyagi gondjait. Igyekeztem, pedig néha sehogy sem ment. Még ma is átérzem azt a halálos aggodalmat, amely erőt vett rajtam egyszer, amikor hízórava- lő süldőket elvitte a vész. Tudtam, érez tem, mi lesz ennek a következménye. Előre láttam anyám gondterhelt arcát, amint nap- - ról-napra ki kell találnia az ebédet, a zsír nélküli ételeket. Éreztem apám bánatát és elkeseredését, amely elöntötte drága jó szí vét, ha nekünk, három cselédfiőkának éhe sen kellett iskolába szaladni a deres réten át, mezítláb! Mert bizony a nehezen összekuporgatott pénzen vett kiscsizmákat (amelyeket még újkorukban tele ver égettünk szöggel, patkó val), csaK akkor húztuk fel, ha már a sár annyira megfagyott, hogy megblrt bennün ket. Ha visszagondolok azokra az időkre, még most is teleszalad a szemem sarka nedves séggel, és nem tudom: magamat sajnálom-e, vagy szüléimét. A napok télen nagyon lassan, csigalassú sággal múltak, nyáron pedig annál sebeseb ben rohantak. S alig melegedtünk meg egy kicsit, már újra ránk tört az ősz. Október eleje... A tiszttartó úr reggel kihirdette: — Este marasztás lesz! Olyan csend volt aznap a Pusztán, és olyan szorgalmasan dolgozott minden bé res, minden kocsis, mintha magának dol gozott volna. Mi, gyerekek is meg voltunk szeppenve, egész nap járkáltunk. Nem volt kedvünk se fára mászni, se játszani. Csapatba verődve, mint árva farkasköly kök, céltalanul bandukoltunk az ismerős dombokon, Éreztük, hogy ma történik va lami. Tudtuk, hogy a marasztás szó tulaj donképpen így is mondható: — Elbocsátás! S mi gyerekek, akik a Pusztán együtt nőt tünk fel, olyanok voltunk mint a testvérek. Nyolcán, tízen... Kicsik, nagyok. Egy fal kában jártunk a nagyságos úr gyümölcsös kertjébe almát-szilvái lopni, hajnali vizes fűben cserebogarat szedni. madárfészket keresni, szamócázni, mókust fogni. Egy test és egy gondolat voltunk. Egy más előtt nem szégyeltük a szegénységün ket. Iskolában, ha bántani akartak, össze- röffentünk, mint a nyáj, védtük egymást! Ez októberi csatangolás közben is egyet gondoltunk: ma döntenek a kastélyban apáink sorsáról és egyben a mi sorsunkról is. Szétfűj bennünket a Sors, a gazdagok akarata, mint a falevelet a vihar. Már esteledett, s mi ott álltunk a Pusz ta felett egy százados cserfa tövénél. A nap sugarai még átragyogtak a távoli diő- fasor ágai között, s a cserfa féloldalát is beszórták valami különös színű fénnyel. Sze rettünk e fa alatt tanyázni. Innen elláthat tunk haza is, az udvarra. Ha kiáltott édes anyánk, meghallottuk, s pillanatok alatt ha zaértünk. így ha nem is voltunk otthon, mégis „otthon” voltunk. Most is vártuk már a kiáltást, de nem jött, nem hívtak senkit. Az asszonyok is mind a marasztásra gondoltak, azon járt az eszük s keveset törődtek ma velünk. A diófák alól most kibukkant egy sze kér. Majd egy másik, harmadik, ötödik, ti zedik ... A „nagy” napra való tekintettel a szokottnál korábban végződött a munka. Álltunk és néztük a szekereket. Ki-ki megismerte már az édesapját, és uccu ne ki! Versenyfutás! Egész a szekérsorig. Oda érve menetközben felmásztunk a derékba, és odabűjtunk apánk ölébe. Ilyenkor elrimánkodtuk az ostort és mi hajtottunk hazáig. Csodálatosképpen a tiszttartó űr sem bánta ezt, mert előre látó, bölcs ember volt, aki nyilván így okoskodott: — Hadd tanulják meg apjuk mesterségét. Ha kidől az öreg béres, így mindjárt el foglalhatja helyét az új cseléd. Hát hajtottunk, kiáltoztunk, úgy mint a nagyok. — Cselő Betyár! — kurjantottam én is számtalanszor kisebb ok nélkül s lopva apá mat lestem. Most szótlan és szomorú volt nagyon. MARASZTÁS Este tizenegy után jött haza. A lámpa már nem égett s a sötétben vetkőzni kéz-
