Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 6. szám - Mojzes Ilona: Negyven pengő
Az évek mennek és engem ügy nyúznak, akár a szél és a vihar a pusztában Lear királyt. — Tudja, én már talán csak ezt a hiszékeny, csalódott, őrült vén szerepét tudnám eljátszani, — S hogy hiteK adjak szavainak, egyik részletét el is szavalta. Akkor úgy éreztem, hogy a játék tökéletes volt és őszinte szívből sajnáltam. — Nem érdemes élni! Tudja, nem ér az * élet egy pipa bagót sem — mondta és kitántorgott az irodából. Eljött a szombat és megkérdezte, hogy nem akarok-e előleget a 86 pengő fizeté semre. — Ő dehogy! — válaszoltam. — Nem! Hangom azonban valószínűleg nagyon bi zonytalanul hangzott, mert a kérdést meg ismételte azzal a megjegyzéssel, hogy hasz náljam ki az alkalmat, amíg ő a főnök, mert a főjegyző ezt nem igen fogja megkérdezni tőlem. Kis vonatkodás után nagynehezen ki- nyögtem, hogy — hát ha lehet, nem bánom. — Na látja, mit szégyenkezik? Láttam, hogy tegnap cukor nélkül itta a teáját a baracklekváros kenyérrel. Nincs abban sem mi. így kaptam negyvenet. " — Mikor megy haza ? — kérdezte. — Ma este, — feleltem. — De hát egyedül? Nyolc kilométer gya log az állomásig és nagy a hideg. Esto is van. Ejnye, ejnye, még megeszik a farka sok f — Engem? Talán én a farkasokat! — estem egyszerre tréfálkozó kedvembe. Nem félek én semmitől. Még az eleven ördögtől sem, hisz vár az anyám. Lelkemben új forrás fakadt. Az öröm for rása, amely belül buzogott, folyt szét és melegített. A zúzmara ezüstje ülte meg a fákat. Pa rányi csillagokra formálódva kacérkodtak, fürödtek szomjasan magukba szíva minden sugárkáját a téli holdnak, mely opálszínűre festette az éjszakát. Belenevetett a szemem be, a szívembe, valahányszor visszacsúszott szöges bakancsom a jeges úton. Ügy világí tott, mint apám lámpása iskolás koromban hajnalban, amikor vonathoz kisért néha és én szerettem volna homlokon csókolni a vén mindentudót és végig nótáztam az utat, mert gyönyörű szépnek tűnt minden. Me leggé vált a fogvacogtató hideg s rózsaszí nűvé lett a hófehér világ, mert negyven kemény pengő szorult a szívemhez. Gyak ran megtapogattam, hogy igaz-e, hogy nem álmodom-e. De nem volt álom s egész vi lágomat ez képezte most. Az egész világ persze az anyám volt, meg a kenyér. No meg talán egy kissé teámba a cukor is...
