Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 6. szám - Mojzes Ilona: Negyven pengő
NEGYVEN PENGŐ A körjegyzőségen akkor már közel egy évet töltöttem munkában fizetés nélkül. Dö géi főjegyző úr nap mint nap hitegetett, hogy felvételi ügyemet elintézi a főszolga bíróval, meg azt is, hogy visszamenőleg kapjak valami pénzt. De hát nap nap után, hónap hónap után múlt és csak maradt minden a régiben. Hiába vártam, hol tü relmesen, hol türelmetlenül. Egyszer aztán mégis megúntam a dolgot s magam indul tam Horváth főszolgabíró után. Két órai várakozás elmúltával a titkár kisasszony kihallgatott,' bejelentett és visz- szautasított azzal a megindokolással, hogy a főszglgabírő úrnak fontos tárgyalása van, de talán jöjjek holnap, vagy holnapután. — Nem lakom a városban, nem jöhetek újból, de megvárom kérem holnapután reg gelig is — feleltem. — Hol? — Akár itt is. Jó meleg van. Ötven körül lehetett és szemüveget viselt. Kijelentésemre hirtelen feltolta a homlo kára. Egyik szemöldöke kérdőjelre görbül ve szökkent homloka közepére. Két kezét csípőjére tette. — Micsoda orcátlanság! — olvastam ki szeméből a választ. Fújt egyet, aztán újból orrára rántotta szemüvegét és felette né zett hol a fejemre, hol a cipőm orrára, míg Utoljára mint végponton nyugodott meg sze me szemembe fúródva. Pillanatig farkassze met néztünk, aztán hirtelen megcsóválta fe jét és ugyanilyen hirtelen és szótlan ott hagyott. A többiek akik velem együtt várakoztak az előszobában, lassan egyenként eltűntek. Megűnták a vár ást. Végre pár perccel ti zenkettő előtt nyílt az ajtó és beengedtet tem a paradicsomba. A jói fűtött és elegáns bőrfoteles foga- dószoöában szivarfüst, pálinka és a szemes kávé finom vegyes illata fogadott. Egy kis asztalon egy még egészen ki nem ürített üveg francia konyak három üres pohárral. Nagyot szippantottam a levegőből miután előadtam, hogy kétségbeejtő anyagi körül mények között élek özvegy édesanyámmal, aki nem bírja kivárni két év óta apám után az őt megillető s amúgy is szűkre szabott havi jára lékát — szeretnék tehát elhelyezkedni. — Bizonyára emlékszik a nevemre a fő szolgabíró űr, Dögéi főjegyző úr beszélt rólam — mondtam. — Sohsem hallottam a nevét — mondta határozottan. — Talán el tetszett felejteni — érveltem bátortalanul. — Jó a memóriám. Szóval én téged nem ismerlek, na de ha így áll a dolog, akkgr feljegyeztetlek a jelentkezők névsorába. Ügy tudom van egy üresedés valamelyik kör jegyzőségen. Már elmenőben voltam, mikor utánam szólt: — Oszt tudsz-e valamit, kisjány? — Jól írok gépen, fogalmazok, négy köz ség adóját vetettem ki. Apám meghalt, egy éve dolgozom, mint ingyenes gyakornok. — Na jól van, majd meglátjuk. — Nagyon szépen köszönöm ... kérem ... nagyon hálás lennék... — motyogtam kí nosan. Verejték ült a homlokomra és szé gyenérzés fojtogatott. Tüzes volt az arcom mikor kiléptem az utcára. Felémelyedett a gyomrom az undortól, melyet a mélységes csalódás váltott ki bennem. — Hazudott! Hát hazudott... — nyög tem. — Dögéi hazudott. Hazudott, hazu dott ... Egy éven keresztül hazudott. Az öklömet szorongattam tehetetlen el keseredésemben, s a könnyek, melyek úgy égettek, akár a meggyujtott olaj, végigpa- takzottak arcomon, hogy végre lehűlve megfagyjanak. Az úton aztán lehűltem magam is. Január volt, 30 fok hideg és hét kilométer hazáig az út. Két oldalról a hómezők végtelensége terült elém. Tisztaság és béke volt ebben a csendes fehérségben. Elringatott. Egy pillanatra átadtam magam a csodálatnak, hogy a másikban annál könyörtelenebbül zökkenjek vissza a valóságba. — Majd feljegyeztetlek a jelentkezők névsorába... — tértek vissza Horváth sza vai. — Hazugság! Konyak, fekete, szivar... kenyér nincs. — Mintegy félálomban men tem előre. A hideg közben engedett. Sötét felhők kezdték elborítani az eget. Lassan szállingózott a hó. Szép volt a hulló hófüg gönyön keresztül a falu, de mintha nem is a földre, hanem a szívemfévhulltak volna a hőpelyhek, olyan nehéznek éreztem. Nem tudtam volna megmondani, mennyi ideig jöttem, azt hiszem órákig, mert már esteledett, mikor benyitottam a konyhába. MOJZES ILONA:
