Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 6. szám - Ressl János: Azért ők is csak magyarok…
kát és legyilkolták a tanítókat, Leopoldo Méndez és Pablo O’Higgins önként jelent keztek a legveszélyeztetettebb helyekre ta nítóknak és ott vívták harcukat az em beri haladásért. A Műhely többi tagjának nem kevésbé harcos á tegnapja. És ép pen ez a hősi, harcos múlt hatása mutat kozik meg műveikben, melyek oly mély ségesen emberiek, bátrak és meggyőzőek. Népük harca az ő harcuk is, mert sorkato nái, hadnagyai és kapitányai voltak (ma is azok) a mexikói nép függetlenségi harcá nak. De mint igazi művészek érzékenyen és élénken reagálnak a világeseményekre is. A müncheni árulásra, a Szovjetunió nagy honvédő háborújára, fajüldözésre, Guate mala lerohanására plakátokkal és más gra fikai müvekkel válaszolnak. Válaszolnak és protestálnak. Élen járnak a békeharcban is. Nem véletlen, hogy Leopoldo Méndezt mint a TGP vezetőjét az 1953-as évben a nem zetközi békedíjjal tüntették ki. Utószónak csak ennyit: ezek a sorok igen hiányosak, hisz lapunk szűk keretében nem lehet sző mély és átfogó írásról, amely tel jességében és mélységében bemutatná a mexikóiak őszinte, emberi és harcos mű vészetét. Nem is igényli a tanulmány büsz ke címét. Csupán bevezetőszó ahhoz, amit minden szónál jobban elmondanak maguk a kiállított művek. Barsi Imre. Béltrán Alberto: Francisco Villa, a nagy forradalmár Ressl János: Azért ők is csak magyarok Szapunéval történt megállapodásunk alap ján Magda pénteken reggel bement a do hánygyárba. Mindjárt munkába akart állni. Egy űj rendelkezés szerint a munkahét pén teken kezdődött. A gyár felé menet már a Nádor utca vé géről feltűnt a park kopasz fái között a komáromi öreg vár földbesüllyedt szürke épülete. A századok néma tanúja, mint egy szögletesre dermedt kígyó végigfeküdt a Vág és a Duna összefolyása között. De sokat tudnának mesélni ezek a bemohá- sodott falak. Félve hallgatnánk meg a his tóriáikat, mert ha a közemberek életéről lebbentené fel az idők fátyolét, akkor na gyon szomorú történeteket hallanánk. Hány száz, hány ezer egyszerű ember katonáskodott már a komáromi öreg vár városnagyságü labirintusában. Mindegyikük otthon hagyott valakit, mert mindegyiknek szíve volt, de mindig büszke kötelesség- számba ment a haza szolgálata. Hányszor néztek el könnyes szemmel fü vei benőtt tetejéről az égvilág minden tája felé. Hány éjszakát virrasztottak át s falai között az őrtálló katonák. Hányszor látták a Duna felől belibbenö párás leheletben megvillanj egy asszonynak, kedvesnek, gyer meknek a képét. jMennyí, mennyi sóhajtás szállott már fel onnét, a komor megszürkült falak mögül. A sok sóhaj összegyűlik az érző emberek lelkében, akik bánkódnak e sóhajok miatt. Mert hiába hullott ki annyi könny a komá romi öreg várban. Soha, senkit sem bol dogított az erőd, sem az egyének, sem a nemzetek életében. A komáromi vár jobb, ha nem lett vol na! Pedig van. Annyira van, hogy már a Ná dor utca végén érezteti befolyását. Mert a vár miatt épült az utca végére a gőgös tiszti palota, a vár miatt épült kissé tá volabb a lovarda hozzáférhetetlen monst
