Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 5. szám - Vadász Ferenc: Tóth Simon párttag lesz
könnyező szemmel búcsúznak szeretteik től. A foguk vacog, hideg leli Őket félel mükben. Legtöbbjének se háza, se földje, se barma. Cseléd, korgógyomrú robotos volt egész életében. Miért indul harcba, mit véd, ki ellen? Már az elbódult fejekben is pislogni kezd az értelem, védi a földbirtokost, aki bérlőt küldött ide a Dunántúlról, hogy a napszá mosokat, béreseket kifacsarja a megkapa rintott ezerholdon, védi a malmost, a cico más ledér patíkusnét, a városi urakat, a naplopókat. Azért megy harcba, hogy meg próbálja elűzni a hajnal pírját, a felkelő napot, éjtszaka után a derengést. Sikerte lenségre itélt kísérlet lesz ez, — halvá nyan sejti már egyik is, másik is — mert a hajnali fény bearanyozza a pirkadást, mert a nap felkél, elűzi az éjtszaka árnyait. Ám, menni kell, mert egyedül senki sem cöve- kelheti a földhöz magát. A kerekedő szél magával sodorja ... Tóth Simon is - megkapja a behívót, ami től tavaly,még csak rettegett, ezen a már ciusi napon bekövetkezett. De a régi kétség- beesés és rémület már átadta helyét an nak a hideg, megfontolt, tudatos gyűlölet nek, amely hónapokkal ezelőtt kezdett el hatalmasodni a szívében. Azon az emléke zetes fülledt nyári éjtszakán kezdődött, ami kor Irén és Ede azt mondták neki: „jó harcost nyertünk veled...” Azóta új em berré lett. Rendszeresen összejött a sejt többi tagjával, együtt olvasta velük az új ságok cikkeit, a haditudósításokat, hírma gyarázatokat. Megtanult szennyes, a hábo rúra uszító újságok sorai közt olvasni, ki hámozni belőlük a valóságot. Az elmúlt té len kiderült, hogy a legyőzhetetlennek hitt fasiszták nem legyőzhetetlenek, hogy több helyen megfutamodtak, eszeveszetten mene kültek. Eljön az ideje, — mondta az egyik gyű lésen Irén — amikor majd nemcsak egy- egy szakaszon vonulnak vissza, hanem min denütt. Akkor majd egyetlen napra sem tudnak megállni üldözőik előtt... — Lehet, — vélekedett Ede — hogy a téli vereség után még összeszedik magukat és újból támadnak, lehet, hogy újabb területe ket foglalnak el, de áil Moszkva. Utoljára mi nevetünk... így beszélnek ők, a fiatalok, akik tisztán látnak. így beszélnek nemcsak egymás kö zött, de most már a „felnőtt” elvtársakkal együtt, mind bátrabban azokkal is, akik még nem ilyen biztosak abban, hogy a nép lesz a győztes, de akik azt már tudják, hogy al jasul hazudtak nekik az urak, mert a há ború nem ünnepi felvonulás. Ez a háború milliók számára értelmetlen halál, rájuk kényszerített öngyilkosság. A csendőrparancsnok jelentése ennyit mond erről: „A községben fokozódik a kommunista agitáció. Csak néhány személy közigazgatási eljárás alá vonása érné el s eredményezhetné, hogy a lázítókat megfé lemlítse”. Ám a „lázítókat” és lázítottakat egyre nehezebb megfélemlíteni. Kezdik érezni ere jüket, kezdik látni, hogy az úri rend nem acélfal, amelyen mindenki szétzúzza a fejét, ha ellene támad. Az elmúlt hónapokban a Vörös Hadsereg fegyverei elől nyulak mód jára futottak az urak zsoldosai. Itthon miért ne lehetne megfutamítani őket? Másfél nap még Simon cívilélete. Aztán magára ölti a gyűlölt egyenruhát és talán nemsokára ott lesz ő is, ahol a többiek: „va lahol Oroszországban”. Mielőtt elindul, érzi, hogy számadással tartozik önmagának, számadással azoknak, akik vak lázadóból látó harcossá formálták, akik fényt gyújtottak neki a sötétségben: az elvtársaknak: a pártnak. Nemcsak búcsúz-
