Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1956 / 5. szám - F. X. Šalda: Kosút - Gyurcsó István: Az emlékezés jegyében

Ahogy a rajzoló látta: Major István.

a port pzéthordta a szél. Nyoma sem ma

radt, csak az emberek szívében hagyott

örök emlékezést.

... Előttünk kicsiny földhányás. A régi

akácfától talán három lépésre. Valamikor

le szórhattak néhány szekér földet vagy ka

vicsot, amikor a kocsmát építették. Ott

maradt, a gyermekek legyúrták, megko

pott és beolvadt a kocsmatérbe.

— Itt, ezen a dombon állt Major elvtárs,

és körülötte a többiek, mi.

Válaszolnék, kérdeznék, de ja beszélő nem

rám néz. A dombot nézi és azon túl hu- {

szonöt év messzeségébe réved a szeme.

— Hol állt a csendőrkordon?

— Szemben velünk, háttal a templom

nak.

Mintha dobokat vernének, úgy pereg az

emlékezés:

— Nem engedték, hogy beszéd legyen.

—

Persze hogy nem. Azért jöttek.

—

Ki gondolta volna ?

—

En tudtam, Major elvtárs is mondta,

hogy vigyázzunk.

— Litánia után, tele volt az utca nép

pel.

— Mégis lőttek. Csak azt várták, hogy

lőhessenek.

Lőttek! A szivek hárfájába belekap a

véres pünkösd. Már a múltban vagyunk^

Hátunk mögött mintha hallanánk az akác-

falomb susogását:

— Kugleréktól jöttek, Hegyről... A te- j

metőnél is csendőrök voltak ... Beengedték

őket... Itt lett volna a beszéd... Betil

tották ... Idejük sem volt szólni... Egy

magas, vörös csendőr hadnagy adott Jelt,

karddal,..

Susog az akácfa. Az emberek idézik a

történelmet.

— A rendőrök mindjárt Major képviselőt

keresték. A kommunista pártot akarták be

feketíteni. Azt híresztélték, hogy. Kosúton

gépfegyverek vannak és forradalmat aka

runk, pedig csak éhesek voltunk. De ők

mindenképpen gyilkolni akartak. Major elv-

társ nyugodtan előrelépett és igazolni pkar-

ta magát. Zsebébe nyúlt. Ez a mozdulat

elég volt, hogy elkezdjék. — A tárgyalá

son azt mondták, hogy pisztolyt akart elő

venni. Pisztolyt. Az az igazság, amit Ma

jor elvtárs hirdetett, nagyobb erejű volt

minden pisztolynál. — A nagy vörös had

nagy leütötte ...

Nem tudjuk folytatni. Később mondják

csak, amikor már a temető felé megyünk:

— Aztán elkezdtek lőni. Nekünk nem

volt mivel védekeznünk. Istvánt, Turzó

Istvánt, keresztül szúrták. Közel állt fiozzánk.

Zsabka Sanyi ott esett el a kisdomb mel

lett, az akácfánál. Szíven lőtték.

Ránézek a beszélőre. Magas, fekete em

ber. Cagány Mihály. Bíró. Ogy mondják:

bíró. A HNB elnöke. Szeme között mély

ráncok barázdái, a huszonöt esztendő tör

ténete bele van írva.

— Azt mondják, hogy Zsabka Sanyi es

küvő előtt volt, — kérdezem.

— Gyilkosok voltak. Sanyiék már* gye

reket vártak.

Már a homlokán is összefutnak a ráncok.

— Gyilkosok voltak! Gyevát Jankó csak

tizenhat éves volt. Nem néztek azok sen

kit. Még az asszonyokat is megsebesítet

ték.

Elhallgattunk. Melettünk a Dudvág part

ján, a korláthoz támaszkodva egy vékony

öreg ember nézi a vizet. Elmegyünk mel

lette. Kísérőim nem köszönnek.

— Látta ezt az embert? — kérdezik.

Önkéntelenül visszafordulok és még egy

szer megnézem.

Soucek törzskapitány.