Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 5. szám - A proletár szolidaritás zászlaja
A proletár szolidaritás zászlaja Losoncon őriznek napjainkban is egy zászlót, a szlovákiai munkásmozgalomnak és a kommunista párt harcainak egyik legér tékesebb emlékét, amelyik lassan-lassan már harminc éve van a losonci munkásság ke zében. Szinte legendás a története ennek a zászlónak, mint minden olyan dolognak az emberek szemében, ami a köznapi jelentő ség fölé bír emelkedni. Ez a zászló valami négy-ötezer losonci munkás diadalmi jelvénye, jutalma, május elsejei lelkesítője és öröme volt. 1928-ban kapták a moszkvai „Dynamo” gyár munká saitól, de ennek is megvan a maga tör ténete. Losonc ezidőtájt még iparvárosnak szá mított, alig egy-két éve kezdték a cseh iparmágnások és a prágai bankvilág lesze relni'mezőgazdasági gépgyárát, a Rakottyai- féle zománcárugyárat, a Steinlich gyárat, és a leszerelések tömeges sztrájkokat, munkás- megmozdulásokat idéztek elő. Olyan fajta kis Kladnó volt akkoriban Losonc. A prágai pártvezetőség a moszkvai „Dynamo” gyár zászlaját, amelyet a proletárállam 10 éves jubileumának emlékezetére kapott a szovjet munkásságtól azzal a meghagyással, hogy adja át a legmegérdemlőbbeknek, a losonci munkásságnak és pártvezetőségnek aján dékozta. A zászlón, amely most a losonci párttit kárság gondozásában van, aranyhímzésű fel iratokat lehet olvasni orosz, cseh és ma gyar nyelven, nem kisebb megilletődéssel, mint amilyen egy történelmi nevezetesség gel felérő emléknek kijár: „A moszkvai »Dynamo« gyár munkásaitól, a szovjetekért folytatott első harcok ré szeseitől.” „A luceneci körlet harcos proletárjainak.” „Sorakozzatok a világ tanácsköztársaság acélsqraiba!” „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Olyan a zászló most is, mint akkor lehe tett, amikor Dr. Herz pártelnök a losonci delegátusokkal hazahozta az 1928-as prágai pártkohferenciárói. Nagyon érdekelt, hogy miképpen maradt meg ez az üldözött és féltve, bújtatva őr zött zászló a barátság és harc, a proletár munka szimbóluma két szabadság- és jog- tiprő rendszer uralkodásán és a második világháború vérzivatarán át. Mi őrizhette meg ezt a zászlót, amikor a gondolatnak, az emberséges érzésnek még a legelvontabb kifejezését sem tűrték? Menjek ki a temető felé, a városi házak ba s keressem meg az öreg Boldis nénit, majd az elmondja nekem — adták meg az útbaigazítást. Víztóesákat kerülgetve érek be a valami kor munkáskolőniának szánt „városi ud variba, ahol többnyire vasmunkások lak nak. Nincs itt elhagyatottság, mégis a tö meglakás kényelmetlenségeit látni körülöt tünk. Földszintes családi házak, favázas ve randákkal, de sehol egy fa vagy virágos kert. Egy udvarranyíló ajtó felé kalauzolnak, amelynek függönye mögül már nézeget is “kifelé valaki a lilás koratavaszi alkonyat ba, özvegy Boldisné, a hetvennyolcéves pro letárasszony. Ügy tessékel befelé, mint aki valami ma gas vendéget kapott. Idegenes kiejtésén ér zem, hogy szlováknak született, de magyar vasmunkásokkal, kommunistákkal vetette össze a sorsa, s jól beszél magyarul. — A zászló miatt jött, aranyos? Jaj, de örülök neki — s tényleg szívből mondta, csak úgy sugárzott öreg arca. Szemmellát- ható volt az öröme, hiszen neki majdnem az életét tette ki ez a zászló. Ügy volt ez, hogy talán legfontosabb mindennapi gond ját jelentette, most meg a legszebb em lékét az életben. — Bizony, május elsején még ez a leg szebb zászló most is — mondja, miközben asztalt, széket töröl. — Ha megnézi a zászlót, megláthatja, hogy érdemes volt reszkírozni az életet, mert reszkíroztam — néz rám olyan szug- gesztíven, hogy ha nem tudnám is, el kel lene hinnem. — Akkor Prágából elhozták Herz, Nógrádi Sándor (most a Magyar Néphadsereg altá bornagya. Szerző.) meg Varga Gyula, tudja ez városbíró volt itt, kommunista létire, hát átadták az uramnak, Boldisnak, mert ő volt a zászlőhordozó. Május elsején, vagy ha tüntetés volt, temetés volt, olyan kommu nista temetés, mint a Varga Gyuláé, akkor A moszkvai Dinamó-gyár zászlaja.
