Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 5. szám - Gyurcsó István: Az ember és a munka éneke
Behorpadt tarisznyák beszéltek; magyarázgatták a holnapot. Magyarázgatták: „Hej jó pajtásom, horpadt az oldalunk, nincs kenyér, gazdámat szégyenkezve várom: hej, nagyon nehéz a kaszanyél...” — Seregek indultak a falun áltál! a jog sikoltott, a szív megfeszült: szemre talán tékozolt, gazdátlan özönlés volt ez, ám ha úgy került, a farkasfogú szuronyok előtt vaskemény méltósággá merevült! — Seregek jöttek a hegyi útról, a vízkeleti rét lángot vetett. Zászlót bontott a legelső sorban a sereg előtt égy szőke gyerek. Sereg! Húszán voltak tán, ám velük az igazság menetelt Kosúton, Korompán és mindenütt. Lángolt az út, s a gyerek szívében párban lobbant égett a lángolás, nagy viharok tudnak gyújtani így, lobogtatni a tűz zsarátnokát... A Nagyutcán csend volt, csak egy lány hallotta még a sortűz dördülését! Fusson? maradjon? — mégis elindult, támogatva az út körítését. ... Haza ért. Haza? Ki várja csókkal? A pad is üres a kis kert előtt. Benyisson? Hírt vigyen? „Édesanyám! szemfedőt készíts, gyászos szemfedőt”! ... Sírt a kavics, a homok nyöszörgött, csikorgott az ajtó — bár nem szokott —, egy törtfogú Útra, mintha félne oldalra billenve kuporodott. A konyha előtt, két görbe karón faládában a pünkösdi rózsa reszketve húnyta be szirom-szemét; nem tűzik már nászi koszorúra. Kopog a lépés, megáll, elindul: a konyhaajtó olyan ismerős. Vállmagasan, oldalt a meszelt fal kopott jelével, mint egy hű regős a tegnapi támaszkodások éjszakába nyúló szép örömét dalolná a félig asszony-lánynak; idézgetné a csókok melegét... — Csend van az udvaron, bánat veri az emlékeket, sírnak a tárgyak, csak egy fecskepár az eresz alatt építi fészkét az új családnak. — Benyit az asszony. — Asszony! * Gyermekét ott hordja megvert szíve alatt már; s az iapa, a jövendő férj, nincs itt... halott... „Jaj, hogy lármáz a fecskepár” De mintha a nevét csivitelnék. „Sanyi! Sándor! és már velük sikolt . .. — A fecskék értetlen rianással messze repülnek az eresz alól. Ünnep! Győzelmi dobogó a föld, a por, a kő \az akácfa alatt, és végig a kosúti Nagyutcán szíveket kalapál az akarat. Győzelem! „Ki hirdeti, ki szól hát a nép, az igazság nevében itt?! Valaki mondja el egyszerűen, gyorsan a sztrájkharc eredményeit....” ... Egy sovány ember — sokan ismerték — előrelépett s beszélni akart: Elvtársak, emberek, a munkabér... .. előrelépett s megvillant a kard! A kard, a kasza testvére, gcél! Jó szerszám a haza védelmében, de itt, mért villog a templom mögött, az ünneplő sereg ellenében?! — Csend van. Nagy csend. Az isten elfordul, háttal áll a bűnnek, hogy ne lássa. A pap, a szolga, lassan kiballag s kezét kulcsolja kövér hasára. Tűnődik, malmoz nagyranőtt hasán, két hüvelykujja csak pereg forog. Haza menne, az uzsonna várja ... ,,Kezdhetnék már, készen a szuronyok.” — Csend van. Nagy csend. Egy gyerek átesik a hídkorláion — túl kiváncsi volt. — Sírni volna jó, nem mer, szemében könny, szívében iszonyat dobolt. Ügy marad fekve, mert jaj, a kardot olyan magasra tartják, szinte fél, szeme apját keresi, s mem érti; ennyi ember és senki nem beszél... — Egy sovány ember előrelépett. Zúgás! „Major István beszélni fog!” ... A csendben a kard még egyet villant, s nem beszélt Major. Előrebukott... Az iszonyat csendjét kettévágta a kardvillanás. A kordon mögött megfordult a pap, gyorsan behúzta a sekrestye ajtót: öltözködött. ... A földrevert igazság vére folyt. A szemekben rettenet: miért?! Egy pillanat, a kérdés parancsolt: „Védjük magunkat” Vért akarnak! Vért! — A jog sikoltott: „Védjük magunkat! Majort...! Emberek ..-.!” — Elvillant a kard. Szörnyű jeli Villám!... Dörren a sortűz... Golyót kapott, ki kenyeret akart.
