Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 5. szám - Gyurcsó István: Az ember és a munka éneke
vert. Ott dolgoztunk megerősített őrizet alatt. Engem már még előbb körülvettek besúgókkal, provokatőrökkel, még mikor a gyűjtcfogházbóL kiengedtek. Ilyen alvilági alakokkal, akiket beöltöztettek az internál tak közé. Már a vonaton mondogatták ne kem: .rfMost csukták le a feleségét!”, „Le tartóztatták az öccsét!", „Rögtönítélő bíró ság elé viszik őket!” és így tovább. Azt akarták, hogy törjek meg, vagy zavarodd jak bele. A táborban meg még jobban igye keztek megtörni. Volt ott egy szomszéd udvar, téglafallal elválasztva tőlünk, de az is hozzánk tartozott. Hát onnan kezdtek át kiabálni. hogy: „Csöpike, dobd ide a labdát! Szaladj ide, Csöpike!” Ez az öcsém kisfia volt, olyan ötévesforma. Ügy csinálták, mint ha az is ott lett volna bezárva. Aztán meg este, mikor kísértek be a hálóhelyre — olyan rácsokkal a folyosóból is cellát le hetett csinálni — a cellafalon meglátom a hozzátartozóimat, szólni akarok hozzájuk, hát eltűnnek. Akkor értettem csak, hogy fényképet vetítették a cellafalra. Másnap a rimaszombati tűzoltók jelentek meg a falon. S ez így ment napokig. Lelkileg teljesen ösz- szetörtek. Nem meri már kimondani, de ezidőtájt el borult az elméje, csak az emlékek töredé keiből rakosgatja össze az ijesztő mozaik képet. — Aztán valahogy sikerült a feleségem nek kimenteni engem. A táborparancsnok ri maszombati rendőrkapitány volt régebben, közeli jóismerőse a rimaszombati református lelkésznek. Annak meg annyit rimánkodott a feleségem meg a többi otthonmaradt mun katársam, hogy közbenjárt a kiszabadítá somban. Meg félt a táborparancsnokság, hogy nagy interpelláció lesz belőle. Aztán már bujkáltunk ismerősöknél, úgy értük meg a felszabadulást. Hát ez, ennyi emlékeztetőnek, intésnek, hogy ne -feledjünk! GYURCSŐ ISTVÁN: Az ember és a munka éneke Megcsendült az arany, a tőke — egy hete már, hogy nem fiadzott — szamártövis nőtt a földeken, a kapa rozsda-himlőt kapott. Kókadtan várt a répalevél, a dudva magasra felszökött, csendült a kapa, de fókával, pengve, csak egymáshoz ütközött. — Pengett volna bár munka közben; úgyis éhes maradt a kapás, vagy, ha megette sovány bérét az volt a szomorú áldomás: megnőtt az erő két karjában és eladhatta újra magát, hogy újra ehessen, miközben foltozgatta elnyűtt bocskorát. — Felcsendül a pénz: — „Embert veszek!” — A kapa állt, csendben hallgatott: most az embereké volt a szó. S a kapások beszéltek: — „Jogot! Emberhez illőt és órabért, hogy jusson kenyérre, ruhára, orvgsra, okos iskolára, könyvre ...! Jogot, és illendő bért!” — Hirdette a töke, az arany: „így volt ez már ezer év előtt! Dózsa is meghalt, mert mást akart: a Rend, az Rend! Kapáld a mezőtL Az úrnak dolga az más dolog ... és foltozd a rongyos bocskorod!*' — Ez volt a válasz. Nőtt az ember, túlnőtt önmagán, túl a „Renden”. Megnőtt az erő két karjában, és úgy vágta földhöz bocskorát, az intéző törolgethette álnok szeméből a föld porát. A por lángolt, égette szemét, botját rázta és káromkodott. A kosúti lányok daloltak: — ia kapa, a kasza; hallgatott. „Intéző úr, akármit mond, nem megyünk. Sárgaborsó főzeléket nem eszünk. Küldje ide intéző úr a lányát, kapáljon ő, ne jártássá a száját” ... A kapa, a kasza; hallgatott: értették ők is a holnapot. A kosúti répaföldeken csillagot nyitott az értelem ... — Duhcovtól jött a hír Kosútig. A Párt sorakozót fuvatott; és a gyár, a föld katonája sorakozott! Hej, sorakozott! A fészer árnyékában két szerszám egymáshoz koccan, beszélget, dohog; gazdájuk nagy ügyben jár: egy hete már, hogy törvényt ül a jog ... A SZLOVÁKIAI MUNKÁSMOZGALOM HŐSEINEK
