Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 3. szám - Turczel Lajos: Kritika és mű
iát, de segít az olvasónak megérteni a művel kapcsolatos saját, nem egyszer ellentmondásos, teljesen végig nem elemzett gondolatait, érzelmeit is.” A kritika és az irodalmi termék, a mű egymással szoros kapcsolatban van nak, egymás számára kölcsönösen fon tosak, noha a mű elsődlegessége vitat hatatlan is. A kritika olyan a mű számá ra, mint az élő szervezet, a virág szá mára az oxigén. Még az önmagában ki tűnő „életszerű” mű is mindaddig csak pompás szobor, színes művirág marad, amíg a közösség, a társadalom lélegzet- vétele: a kritika nem kelti életre. A kritika egyéni művelője, a kritikus nem a Swift szatírájában megrajzolt félel mes szörny, hanem közönséges ember, — mint Nagy Péter mondja — „szen vedélyes olvasó”, az olvasóközönség érett tagja, aki a közösségnek a művet élővé ébresztő lélegzetvételében a tüdő szerepét játsza. t ' ; II. Az egyes irodalmakban az alkotások zömét középszerű könyvek, az irodal mi seregek derékhadát középszerű írók •teszik ki. Ezzel minden kritikusnak tisztában kell lennie, mert különben bele esik abba a hibába, amelytől a kritika területére is szerencsésen ki ránduló Arany János annyira óvako dott: „Óvakodom mindenekfölött né mely bíráló azon túlzásába esni, hogy kiválogatva és mértékül magam elé tűzve a legnagyobb írók legsikerültebb munkáit, mindent, ami azokon alul esik, feltétlenül kárhoztassak.” Arany felhív ja a kritikusok figyelmét a középszerű, a „mediokris poétákra is”, akiket szin tén szeretni, becsülni és méltatni kell, meit: „ők azok, akik... nem hagyják elalunni a költészet vesztatüzét, mely nél egy leendő lángész isteni fáklyáját majdan meggyújthassa.” Arany Jánosnak ez a bölcs megállapí-. tása ma is érvényes és szerető figyel meztetése ma is aktuális. Érvényes és aktuális a szlovákiai magyar irodalomra és irodalomkritikára is! A szlovákiai magyar irodalom a ma ga első-, másod-, és harmadvirágzásból álló folytonosságában, — sértődés ne essék! — de tipikusan középszerű iro dalom. Nincsenek és nem is voltak Jó zsef Attilái, Móricz Zsigmondjai és Ily- lyés Gyulái. A leendő lángész isteni fáklyája itt még nem gyulladt meg sehol, legfeljebb itt-ott gyulladozni kez dett. Az első-, és másod virágzás idején talán Győry Dezső költészete termelte ki legnagyobb mennyiségben a fáklya lángralobbantásához szükséges hőfokot. Tematikájával és problémáival európai színvonalú költészet volt ez és a szlo vákiai magyar etnikum népi és egye temes emberségét megrázó hitelességgel fejezte ki. A forma egyenértékű kiéré se hiányzott talán még ahhoz, hogy Győry költészete elérhesse e legjobb európai mértéket. iHogy most a harmad virágzás idején — amelyre egyes kivételektől eltekint ve szintén jellemző a középszerűség — ki lesz az, és lesz-e egyáltalán olyan, aki majd lángra lobbantja azt a bizo nyos fáklyát, arra vonatkozólag egyen lőre csak jósolni lehetne. Irodalomkri tikánk azonban nem foglalkozik jóslás sal, hanem „szeretettel”, „aggodalom mal” és most már megfelelő „szigorú sággal” is szól íróinkról a „közönség előtt”. Abban a szerencsés helyzetben va gyunk, hogy irodalmi életünk jelensé geiről a legjobb világirodalmi és ma gyar hagyományokon nevelődött nagy- igényű és magas színvonalú kritika út ján kapjuk a tájékoztatást. Középszerű irodalom és magas színvonalú kritika?! — mondhatná csodálkozva valaki. Ve zető kritikusunknak, Fábry Zoltánnak éppen az a legnagyobb érdeme, hogy csúcsokra törő izzó igényességét oda merte és oda tudta szelídíteni irodal munk szerény adottságaihoz. Felbecsül hetetlen értékű az a munka, amelyet Fábry a másodvirágzás és „a zárójeles négy év” kényszerű hallgatása után az irodalmi nevelés, az eszméltető, felvi lágosító és mozgósító irodalomkritika terén újból magára vállalt és végzett. Klasszikus kritikusaink példájától, sa ját nagy gyakorlatától és finom érzé kétől vezetve meg tudta találni azt a hangot, alkalmazni tudta azt a mérté ket, amely az adott pillanatban a leg megfelelőbb volt. Hasonlítsuk össze csak két nagy kritikai tanulmányát: a ..Harmadvirágzást” és a „Kevesebb ver set. több költészetet!” A „Harmadvirág zásban” először adott összefoglaló ké pet a felszabadulás után nehezen kibon takozható, botladozva léüegető irodal munkról és hangot próbáló, mutáló köl- tészetünkről. Kritikai mérték-alkalma zására itt a segítő és bíztató jóindulat volt a legiellemzőbb. Módszeréről saját maga ezt írta: „Hinni szeretném, hogy fiataljaink felé eltaláltam a helyes út mutató hangot és gesztust, amely bírá lat és bíztatás is egyben." Másik tanul
