Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 3. szám - Viczay Pál: Megjegyzések a zenés előadások problémáiról
Megjegyzések a zenés előadások problémáiról Rengeteg színjátszó és tánccsoportunk van, ezeknél azonban jóval kevesebb ének karunk. De beszéljünk inkább énekcsopor- tokról, mert áz énekkarokat könnyen ösz- szeszámolhátjuk. Ugyanígy kevés az önálló zenekarunk. Az utóbbi időben a Csemadok keretén belül egyes kerületekben úgyneve zett míntanépművészeti együttesek alakul tak, amelyek főleg a vegyes népi műsorok előadásával foglalkoznak. Ezek a csoportok anyagi támogatásban is részesültek, népvise letek, hangszerek és egyéb, az együttes mű ködéséhez fontos kellékek beszerzésére. Az egyes csoportok már szép eredményeket ér tek el, de egyben kötelezettséget is jelen tenek kultúránk színvonalának emelésére. Az ösztönösség megnyilvánulásait helyes mederbe kell terelnünk, egyébként primiti vizmushoz vezet! Az elért eredmények el lenére is akad hiba elég s ezt csak az nem veszi észre, aki nem akarja, esetleg nem érti. A csoportok javarésze fejlődésképes, ezt bizonyították a tavalyi szeptemberi nép- művészeti szemlék alkalmával, de a további fejlődés aktív szakmai beavatkozás nélkül lehetetlen. Igaz, hogy csupán az említett, nemrég alakult népművészeti együttes problémáival akartam foglalkozni, azonban következtetéseim sorozata megköveteli „ope rett-kultúránk“ megemlítését is, mivel a mi helyzetünkben a kettő bizonyos határig ösz- szefügg. A mennyiségi feltételek a népmű vészeti együttesek szervezésére az egyes községekben adva vannak. Már most is van énekkaruk, tánccsoportjuk, zenekaruk és szinigárdájuk. Igen ám, de ezeknél a cso portoknál főképp a zenés vígjátékok, úgy mint a „Mágnás Miska“, „Peleskei nótárius“ stb„ az igényesebbeknél a nagyoperett, a „Gül baba“, „Csárdáskirálynő“ és hasonlóak kerülnek évente színre. Ezeket a csoportokat nagyobbrészt idő- , sebb tanítók, kántorok vezetik. Meg kell ál lapítanunk, hogy ezek a kuitúrveteránok nagy hévvel, időt és fáradságot nem sajnál va, önfeláldozóan végzik munkájukat. Rész ben azért, mivel abban a társadalmi rend szerben nőttek fel, ahol az operett a kis polgári rétegeknél fénykorát élte, részben azért, mert a mai fiatal értelmiség (tanítók) zenei szempontból csekély Ismeretekkel ren delkezik, Ez erősen érezhető a népművé szet terén. Döntő előnyük van az időseb beknek abban, hogy egyes operettelőadáso kat sokszor láttak, vagy hallottak a rádió ban, esetleg maguk is szerepeltek bennük s ágy tökéletesen ismerik azokat és nem okoz nekik nehézséget betanításuk. így tehát ők vannak fölényben, noha mélyebb Szakmai ismeretekkel ők sem rendelkeznek, háttér be szorítva a fiatal értelmiséget s ők adják meg a kultúra fejlődésének irányát közsé geinkben. Az újabb operettektől, mint a „Boci-boci tarka“, komolyabb kórus és zene kari feldolgozásoktól idegenkednek. A fentemlített okoknál fogva az előadá sok rendezése is jórészt régi felfogású, gyenge, nem felel meg a szocialista realiz mus követelményeinek. A hangsúlyt főleg arra helyezik, hogy minden áron közönség- sikert arassanak. Egyes vezetők helytelen véleménye szerint a szocialista realizmus szellemében történő rendezés módszereit csupán a mai, haladó szellemű daraboknál alkalmazhatjuk. Ennek a helytelen értelme zésnek a következménye aztán, hogy a ré gi haladó szellemű daraboknál a pozitívum nem mutatkozik meg eléggé meggyőzően. Nézzünk csak meg konkréten néhány operett-előadást, amelyeket az egyes ve zetők szerint „okvetlenül játszani kell, mert a közönségnek csak ez tetszik, mert a mi közönségünk nagyigényű“. A zenekarok általában lehetetlen összeté telben játszanak. így példának okáért a perbenyíki helyicsoport Gül babáját egy zongora, egy hegedű és egy brácsa kísérte. A trióból egyedül a zongorista játszott kot tából, a hegedűs aki nem ismerte a kottát, csak a füle szerint kullogott a zongorista után — természetesen mindig néhány má sodpercet késve — a brácsás viszont a kö zéputat választotta s úgy igyekezett a rit mikai zavart kiegyensúlyozni, hogy kette jük között lavírozott. Ilyen esetben sokkal jobb a zongorakiséret. A szólisták, akik egyébként jól adták elő szerepüket, mint Balog Erzsi, Kulcsár Tibor, velem együtt sajnálatra méltó helyzetben voltak, mert igyekeztek hozzásimulni ehhez a szeren csétlen zenekarhoz, amely igyekezetük nem járt mindig sikerrel. Az operett-előadások legfájóbb pontja az énekkar. Az énekkarit általában az utolsó hetekben szedik össze s mivel állandó ének karral nem rendelkeznek, a betanulásra nincs idő, tudásuk felületes. Az énekesek nem biztosak szólamaikban, emiatt nagyobb részük bátortalanul énekel s egy két tehet ségesebb énekestől hagyja magát vezetni. Az énekkarba válogatás nélkül bárkit be vesznek, csakhogy megtöltsék a színpadot, ahogy azt a kassaiak „Állami árúház“ elő adásnál láttuk, Több helyütt nagyon féltő- Irta: VICZAY PÁL
