Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 3. szám - Petrőci Bálint: Romániai útinapló-részlet
tézetet Obofistén és kijelenthetem, hogy sok gyermek szülei hibájából került ide. A főok a pénz volt, amiből sohasem volt elég és amit végül is lopással és csa lással szerezték meg. Mindannyiükat a munkához való rossz viszony jellemezte. Természetes, hiszen kiskoruktól kezdő- dőleg könnyen éltek, fáradság, iparko dás nélkül, soha semmit sem tagadtak meg tőlük, senki vétségeikért meg nem büntette őket. Igaz, ifjúságunk, fiatalságunk elenyé sző részét képezik ezek. de azért ők is a mi gyermekeink. Az intézetekben ren des embereket nevelnek belőlük és visz- szavezetik őket a társadalomba és szü leikhez. De vajon feltétlen szükséges-e ez az út? Szükséges-e az anyák könnye, az apák haragja gyermekeik tettei miatt? Kell e ily drága árat fizetni az elkerül hető hibákért? Gondoljanak csak a szü lők saját gyermekkorukra, ifjú éveikre és arra a nevelésre, amelyben saját ma guk részesültek. Emlékezzenek vissza, milyen értéke volt számukra sokszor egy karéj száraz kenyérnek, néhány víz ben főtt 'krumplinak, az egyszerű rán tott levesnek... És hogy abban a nagy nyomorban ne lett volna részük szülői szeretetben? Ó, mennyire szerettek ben nünket agyondolgozott édesanyáink, bár nem önthették érzéseiket gyönyörű szavakba! Mily soká éreztük édesapánk kérges tenyere silmogatásának melegét és — milyen vagyont jelentett szá munkra egyetlen 'korona! Bizony, nekünk túlsók jóban nem volt részünk, nem is álmodozhattunk az ilyes miről. Éppen ezért kell megtanítanunk gyermekeinket, hogy ismerjék a pénz, a becsületes, tisztességes munka érté két, kiskoruktól kezdve kötelességtudás ra kell őket nevelnünk. Semmit se ad junk nekik feleslegesen, takarékoskod junk szeretetmegnyilvánulásunkkal és nevelési módszereinknél vegyük figye lembe >— és ne legutolsó sorban — jó zan eszünket. Romániai útinapló-részlet Amióta az élet élet bennem és körülöt tem, azóta vágyódtam, hogy megismerhes sem Romániát és eljuthassak Erdély szívé be, Kolozsvárra, szülővárosomba. Nekem nem adatott meg az a szerencse, hogy gyermekéveimben magamba szívhassam szü lőföldem szépségeit. Anyaemlőnél többet nem ismerő embercsöppség-korban — emlék és élmény nélkül — elkerültem onnét. Az óta élt bennem az a vágy, hogy legalább egyszer láthassam még a Szamos-menti vá rost ... Harmincegy évig kellett erre vár nom, amikor egy cseh újságíró társammal Romániába utazhattam. Elmentünk Kolozs várra is. Este, a szálloda portásától megtudakoltam, merre is lehet az az utca... Ma Fadrusz János nevét viseli. Nem volt messze. A vá ros szívében találtam rája. A magas, eme letes háztömbök mögött szerényen meghú zódó, szűk, kurta, apró házakkal telezsúfolt utcácska ez. Az egyik kétablakos házikó előtt megálltam és elmosódó szemmel néz tem, néztem, mintha rég nem látott sze retett anyámon felejtettem volna tekinte tem ... A múlt megsűrűsödött levegőjét éreztem. Még nem ismertem az utca neve zetességét. Tovább mentem. A vastag falú házak régi időkről meséltek. Nem csalód tam. Az utca végén, az imbolygó lámpák fényében feltűnt egy emeletes gótikus épü let. Falán magyar feliratú emléktábla. Itt született a legendáshírű Mátyás király... A múltnál azonban jobban érdekelt a je len. A szép Szamos-menti várost, Cluj -Ko lozsvárt, nemcsak a történelmi múlt, a régi, tömör házak, a tisztán tartott és virágok kal teleültetett terek, a susogó, dúslombú fákkal övezett utcai sétányok s a szemgyö nyörködtető új építkezések, az élet fiatal hajtásai teszik széppé és ismertté az egész országban s a határokon túl is. Kolozsvár ma Románia egyik számottevő kultúrköz- pontja, a román és magyar barátság bölcső je. A román és a magyar egyetem, a két román és két magyar színház, néhány főis kola magyar párhuzamos évfolyammal, a két nyelven megjelenő újságok, a román és magyar írók közös vitái és sorolhatnánk még tovább, tovább a két nép testvériségének élő tanúbizonyságait. De mindennél jobban érdekelt egy név, egy könyv írója: Asztalos István. Megmon dom, hogy miért. Nevét és írásait nemcsak Romániában, Magyarországon, de nálunk is ismerik. „A szél fuvatlan nem indul“ című regényét csehül és szlovákul is kiadták. Mint az idegenbe szakadt testvért, úgy vágyódtam, hogy megismerhessem „idősebb bátyámat", aki sokkal tapasztaltabb és al kotásokban gazdagabb író. Nem tehetek ró la, nagyon közelinek éreztem, Az írás tanon- ca vagyok s ö meg már mesterszámba megy — ez is ugyan mágnesként hatott rám — de főleg a közös problémák vonzották hoz zá. Asztalos István is hozzánk hasonló sors-
