Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 2. szám - Nagy Lajos: A három éhenkórász (rajzolta Harmos Károly)
főző üst körül csoportosultak s mielőtt hangot adhattak volna, már lendült a fehérkötényes legény keze s fölharsant a hangja, mint egy lovasrendőré: — Tessék helyet engedni! Igen, mert egy fiatalember a kasz- s/ánál váltott blokkal ugyancsak a virs lik felé indult. A három éhenkórász kissé széthúzó dott; egymásra néztek, az egyik mo solygott, a másik kettő csak úgy a szemvillanásával vette tudomásul ezt a véleményt, már mint a fehérkötényes legényről. A éhenkórászok különben így festettek: az egyiknek, amikor nem mo solygott, akkor is mosolygó volt a ké pe; a másik sovány és magas volt; a harmadik tömzsi és fekete. A mosolygó éhenkórász fölfelé bökött a fejével, be le a levegőbe s ezt kérdésnek szánta: na, hát mi lesz? A sovány, magas fe lelt a kérdésre: előhúzta nr.gy, vörös kezét a zsebéből, mutatta a tenyerét, Qtvenfilléres hevert rajta. A tömzsi fekete is valami pénzt kapart elő. Meg egyeztek, a mosolygó éhenkórász blok kot váltott és rendelt: — Két pár virslit, három kenyeret. — Tormával, vagy mustárral? * A mosolygó kérdően nézett vissza a másik kettőre. — Tormával! — adta meg a felele- tete a tömzsi fekete és ebbe a sovány magas is belenyugodott. Hármuknak két pár vislire s három kenyérre tellett. Osztozkodtak a zsák mányon, a virslidarabokat egy-kettőre lenyelték, a kenyeret azonban lassan majszolták, hogy tovább melegedhesse nek. A büffé tulajdonosa, kis, kopasz ember, valahonnan hátulról bukkanva fel, körüljárt az üzletben, jobbra-balra hajlongott, észrevette s megnézte a há rom éhenkórászt, szagolt is feléjük s hangosan kérdezte a fehérkötényes le génytől: — Az urak már ki vannak szolgál va? A mosolygó éhenkórász ezen is mo solygott. Hogy ki vannak-e már szol gálva. Meg hogy urak! A három szem pár össze villant: ezzel az úrral is tisz tában vagyunk. De nem zavartatták magukat különö sebben, csak úgy lógtak benne a sárga fényben s a langyos levegőben. És rá- gicsáltak. Ekkor robogott be a büffébe a nagy testű pohos. Hatfelől is köszöntötték, hangos, kiemelt, kövérbetűs alászolgá- jával. ő nem köszönt, csak odaállt a pult elé s gyors szemlét tartott az en nivalókon. De már körülötte mocorgott a kis kopasz tulajdonos, üdvözölte, jó estét, méltóságos uram — rebegte s ke zének lendítésével és szemének ide-oda futó tekintetével kínálta a fínomnál-fí- nomabb holmikat. A nagytestű pohos kiskabátban ]ött, mert ő csak úgy leszaladt a szomszéd- oól, a klubból, a Fészek-utcából, ahol ilyenkor egy kicsit szünetel a Kártya, s ő, rendes szokása szerint, inkább itt eszik valamit a büffében, mintsem oda- fönn. Mert itt válogathat, nézhet, sza golhat, sokféléből csipegethet, kedve szerint. Különösen nézelődni és szag lászni szeret ő, minden ételt kitanul- mányozni, kérdezősködni, hogy friss-e ez, honnan való az, valódi-e a prágai sonka, meráni-e a calvil, francia-e a rokfort; falánksága úgy kering a húsok, kolbászok, sajtok és gyümölcsök fölött, mint a vércse a kiscsibék fölött s néha- néha lecsap a keze egyre, szinte kár, hogy élettelenek a májak és az ubor kák, hogy nem remegnek, nem csipog nak, sírnak, visítanak s érintésre ha lál előtt minden porcikáiuk vonaglása közben komikus hangtalansággal ke gyelmet nem esdenek. Ott állt a nagytestű pohos a pult előtt, egészen föléje hajolva s tágult és resz kető orrcimpával szíttá magába a fű szeres húsok illatát. Külön-külön meg nézte, fölmérte, képzeletben halálra ítélte az almákat, amelyeket úgy hasít
