Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 12. szám - Mács József: Nagyapám igazsága (rajzolta Lőrincz Gyula)
tálhoz és az apámtól ellesett mozdulattal kérem a reggelit. S mikor anyám így kis fiam mindjárt, s úgy kisfiam mindjártozik, felemelem az ujjam mondván: — Az udvart sepertem. Ezzel azt akarom anyám tudomására hoz ni, hogy aki udvart seper, az nem kisfiú, az már meglett ember. Elfogyasztom a reggelit, aztán fejembe nyomom a sapkát és zsebredugott kézzel ácsorgók a kapuban. Tétovázok, mert nem tudom hirtelen eldönteni, merre mozduljak. Bálint bácsiékhoz nem merem betenni a lá bam, mert mióta a hógolyót a nadrágjába dobtam, haragosan kijelentette, ne menjek oda többet. Mire eldönteném, hogy megke resem kis pajtásaimat, belémvájja fogát a hideg és én remegve térek az üzletbe, meg szokott helyemre, a kályha mellé. Néhány ember csoportosul a pult mellett. Borús az arca, felhős a szeme valamennyi nek. Azt beszélik izgalomtól átfűtött hangon, hogy az Ambrúsék lovát besorozták, így ta vasszal igavonó állat nélkül mit kezdjenek majd a földdel. Aztán köpnek, káromkodnak és szidják a fajtáját annak, aki a háborút kitalálta. Mert nekik is lovuk van, szekerük van, nem tudni hát, mikor kerül rájuk a sor. A nagy szitkozódástól, világgyalázástól megkönnyebbülten lépnek ki a hóra és be húzott nyakkal, félrecsápott kalappal nyo mulnak előre a keskenyre taposott úton. ök elmentek, s asszonyok jönnek be újra. Nem egyenként, csoportosan. Mert ha Ala dárrá, a falu legszélső gazdaasszonya elin dul a boltba, itt is, ott is észreveszik és kiabálnak neki, hogy jaj, jaj, de jó hogy megláttalak. Majd elfeledkeztem 'róla, hogy cukor kell vasárnapra. Várj már egy csep pet, míg tiszta kötényt öltök és megyek én is veled. S mire Aladámé az üzletbe be nyitna, öten, hatan lépnek utána. Cukor kel lene valamennyinek. Kristálycukrot kémek, de mert az nincs, jó lenne a porcukor is, de még a süvegcukor is. Hiába azonban minden kérő sző, szívet puhító siránkozás, cukor nincs. A múlt héten volt, de már akkor is csak kilónként lehetett mérni, hogy minden kinek jusson. Mára meg végképp elfogyott. Bodos bácsi éppen ma szekerezett el Tornai jára az árúelosztóba cukorért, délben jön vissza — magyarázza apám az asszonyok nak. — Akkor délig várunk, addig nem me gyünk sehova se — jelenti ki Bolyhosné, akit nyolc gyerek kényszerít a várakozásra. összehajolnak hát az egyik sarokban és beszélgetnek. Aki rájuk pislant, észreveheti szemükben a félelmet. Mert nem az újság, nem is a könyv itt a világpolitikai helyzet ismertetője, hanem a közönséges ám: a cu kor, a só, a liszt és a zsír. Ha ez elfogy. szorít a cipő, baj van. Akkor csakugyan há- ború van. De beszél itt még más is a há borúról. Mert mintha siratónapra virradtam volna. Egyszer az alvégen, másszor a felvé gen kap fel a szél egy-egy fojtott sikolyt és mintha lángcsóva lenne, belemar a szom szédok életébe is. Legszívesebben behúnyt szemmel, bedugott füllel járnék, hogy sem mit ne lássak, ne értsek. Az úton most is katonaládás fiatalembe rek jönnek édesanyák, feleségek, gyerekek kíséretében. Mintha élő halottak lennének, könnyhullató hozzátartozók mondják a siratót. Nem jó ezt nézni, elkapom a szemem, és a vásárlók közt apámat keresem. De mi tör ténik? Apám, akinek még* sohasem láttam könnyet a szemében, akit keménynek, a vi lág legerősebb emberének hittem, elérzé- kenyül. A bevonulók szomorkás arccal, elvesztett reménnyel állnak a megállónál. A szél be lekap a hajukba, ruhájukba. Mindenki az utcára figyel. Mert most meg Máli néni kí séri zsebkendőbe sírva nagy derék fiát. Az öregasszony úgy jár, mintha nagy-nagy lát hatatlan teher húzná a vállát. A fia, nagy szál gyereke, konokan lépked mellette, ő meg topog, szipog körülötte, néha-néha megérintve a karját, vagy a homlokát. Máli néni kenyérkeresőjét, öreg napjainak viga szát siratja el a faluban. Nem sokáig, mert az autóbusz befut és indul is tovább. S ahogy a motor felnyög, úgy nyögnek fel egyszerre a hozzátartozók is. Hogy most már a bevo nuló gyerek, vagy a férj nyakába nem bo rulhatnak, egymás karjába esnek, s vi gasztaló szókat elejtegetve dülöngélnek ha zafelé. Csak Máli néni nem borulhat biztató ke belre, mert elrabolt fián kívül senkije sincs. Áll hát földbe gyökeredzett lábbal, mozdulatlanul. Mintha puhító keserűsége eb ben a pillanatban megdermesztené. Ügy áll a szürke hóban, mint egy ottfelejtett felki áltójel. Aztán mozdul, kezét a mellén össze kulcsolva jön be az üzletbe. Azért jön be, mert ott mindig vannak. Másoknak sirathat ja hát tovább fájdalmát. Mellettem áll meg és úgy jártatja körül a szemét, mintha idegenek között lenne. És megremeg törékeny válla. — Fiam, kedves jó gyerekem. Hát neked csinálták a háborút. Nem bántottál te senkit, nem haragudtál te senkire. Aztán mit védeí te meg? öreg viskónkat, meg ezt az öreg édesanyádat... És szemét egyre hidegebben jártatja kö rül. Tekintete megáll a várakozó asszonyo kon, apámon is, rajtam is, mintha foólintás- ra, igazolásra várna. Nem tud szólni senki, mindenki lesütött fejjel hallgat. Mintha va lamennyien bűnrészesek lennénk abban, hogy
