Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 11. szám - L. Szamoljov-Virin: Goncsarov őrnagy (ford. Fendt Pál)
— Nem. Liná ma itt járt és csak nemrég utazott el. — Kár. — Goncsarov homlokát törölgette. — Loktyevo ... — mélázott el Goncsarov, — ha nem tévedek, 39 kilométerre van Moszk vától. Kár, hogy már erősen besötétedett. No, de mindegy, nyomban indulnunk kell. A tejes asszonyt megtalálni már nem lesz bonyolult feladat. Drozdőv elvtárs, készítse elő embereit. Drozdov és Kovaleúko asszony kimentek a szobából. Goncsarov a nyitott ablakhoz lé pett. Az előszobából ekkor lárma hallatszott be, az ajtó kinyílt és a küszöbön negyven év körüli, magas, soványarcú, sasorrú férfi jelent meg. Roppant izgatott volt. — Polgártárs, kértem, hogy várjon kissé. — S az egyik milícista vissza akarta tolni a küszöbről a látogatót. Majd Goncsarovhoz fordulva magyarázkodni kezdett: — Azt mondja, Loktyevóból jött és erőnek erejével önnel akar beszélni. — Parancsnok elvtárs, Krivosejev a ne vem — hadarta izgatottan a férfi. — Sze retnék önnel egyet-mást közölni Marcsevsz- kájával kapcsolatban. Goncsarov nagy léptekkel elébe ment. — Nagyszerű, hogy eljött... — és Gon csarov erősen megrázta a jövevény kezét. — Foglaljon kérem helyet: Arról a szürkeza- kós emberről akar beszélni, ugyebár? Krivosejev megrökönyödve nézett Goncsa- rovra. — ön ismer engem? — kérdezte ijedten. — Nem, nem ismerem. Krivosejev kabátjának oldalzsebéből elő vette igazolványát és Goncsarov felé nyúj totta. — Krivosejev a nevem, Szergej Mihajlo- vics. — örülök, hogy megismerkedhettem önnel, Szergej Mihajlovics. Krivosejev hirtelen elhallgatott, elsápadt, s mindkét kezével a fejéhez kapott. — Szörnyű fejfájások gyötörnek, — ma gyarázta szinte mentege tődzve. — Fejlövés' következménye. Az orvos szigorúan ágyba- parancsolt ugyan, de hát ilyen eset... Mind járt elmúlik ... Fölizgattam magam. Gyak ran megfájdul. — Ne izgassa hát magát, hanem mondjon el mindent szépen sorjában. Talán attól a pillanattól fogva, amikor első. ízben pillan totta meg a szürkezakóst. — Első ízben mintegy két hét előtt lát tam őt, — kezdte Krivosejev, mintha leckét mondana. — A dácsánk szomszédságában lakó Usakova Akulina Pavlovna hozta hoz zám. — A tejes asszony, a Lina? — Igen, általában így hívják. Megkért,’ hogy néhány hónapra adjam bérbe a dácsa teraszos padlásszobáját. Az anyámé a lok- tyevói dácsa. Édesanyám vendégségbe uta zott Leningrádba a lányához, s elhatároztuk, hogy kiadjuk az emeleti szobát. Az illető minden feltételemet elfogadta és beköltö zött. Ma meg találkoztam Linával, elmond ta, hogy Marcsevszkáját, aki tejet vásárolt tőle, meggyilkolták. S hogy az az ember, akit hozzám ajánlott, — Marcsevszkája ba rátja. Nyomban gyanút fogtam: nincs-e en nek az embernek valami köze a gyilkosság hoz? Linától elkértem a címét és eljöttem, — És miért gyanúsította? — érdeklődött Goncsarov. Krivosejev erősen elpirult, arca megrán dult. — Hát kérem, — hebegte — a lakómnak valami baja volt az igazolványa körül. Nem jelentkezett, sehol sem dolgozik, s általában furcsa életet folytat... Természetesen tisz tában vagyok vele, hogy vétettem a beje lentési szabályok ellen ... Goncsarov elmosolyodott: — Persze... A lakója jól fizetett, hát nem ragaszkodott az előírásokhoz. Krivosejev bűntudattal lehajtotta a fejét. — Mikor látta őt utoljára? — Ma éjjel nem hált odahaza és röviddel távozásom után jött meg a dácsába. Goncsarov az órájára pillantott. — Háromnegyed tizenegy. Sietnünk kell. Krivosejev elvtárs, maga velünk jön. Az a fontos, ne késlekedjünk. TALÁLKOZÁS A PERONON. A szomszédos ház kapuja mellett két gép kocsi várakozott ránk. Az egyikbe Drozdov és emberei szálltak be. Goncsarov, Krivose jev és én meg a másikba. A kocsikkal végig suhantunk az utcán. Csakhamar kiértünk a
