Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 11. szám - L. Szamoljov-Virin: Goncsarov őrnagy (ford. Fendt Pál)
városból és nagy sebességgel száguldottunk a leningrádi autóúton. Szinte elröpült mel lettünk a Dinamo-stadion, a repülőtér és Szo- kolnyikovö ... sok emeletes ház ... kis házi kók, építkezéseik, gyárépületek között szágul dottunk. Végre kikerültünk a városból, az út' két oldalán mezők és csalitok terültek el. Kocsink nemsokára erősen jobbra fordult. — Mindjárt1 Loktyevóban vagyunk — mondta a sofőr. Mezei útra tértünk. Az utcalámpák gyér világából házikók tünedeztek elő, elszórtan, nem messze egymástól. Befordultunk balra, majd ismét balra. Kis dácsákkal szegélye zett utcába értünk. A kocsi lassított és megállt. Láttam, hogy a másik kocsi lámpái kialudtak. Teremtett lélek sem mozgott az utcán. Csak kutyaugatás törte meg az éj szakai csendet meg a szellő suttogott a fe nyők között. Goncsarov Krivosejevhez fordult. — Milyen számú ház ez? — Tizes — válaszolta halkan Krivosejev. — Maradjon kérem egyelőre a kocsiban, — mondta Goncsarov és zajtalanul kiszállt. Egy darabig 'láttam még az alakját, de az tán elnyelte a sötét. Hallgatagon ültünk, csak Krivosejev sóhajtozott nagyokat és sut togott olykor valamit maga elé. Végre újból megjelent Goncsarov. Kinyi totta a kocsi ajtaját és csöndesen odaszólt Krivosejevnek: — Embereim körülállták a dácsát. Minden rendben. Az a kérésem, menjen be a dácsába és jelezze, hol tartózkodik a lakója. — Jó kérem — felelt rekedten Krivosejev. Goncsarov a kezét nyújtotta és kisegítette őt a kocsiból. A kocsiban csak én, meg a sofőr ma radtunk. A távozó léptek zaja elhalt és is mét csend állt be. A sofőr nadrágja hátsó zsebéből kabátzsebébe tette revolverét és feszülten figyelt a sötétbe. Régen elszállt harctéri hangulat lepett meg. Az idegek megfeszültek, a fül a legkisebb zörejt is érzékelte, a szem megszokta a sötétséget és kirajzolódtak á- tárgyak körvonalai. Valaki gyors léptekkel közeledett. Csönde sen megszólítottam a mellettem zajtalanul elsiető Drozdovot. De nem állt meg, csak a kezével legyintett és a kocsijához szaladt. A kocsija mindjárt meg is indult és vörös fényét egy-kettőre elnyelte a sötétség. Az tán Goncsarov, Krivosejev és Drozdov’ egyik embere is megjött. — Mi történt, Fedor Georgievics? — kér deztem. —- Kirepült a madár. Drozdov előre haj tott, hogy megelőzze őt az úton, én meg Masukin főhadnaggyal az állomásra hajtok. A teáskannában talált forró vízről ítélve csak röviddel érkezésünk előtt távozhatott. Krivosejev elvtárs, üljön a sofőr mellé és mutassa az utat. A vonat egy óra negyvenöt perckor halad át Loktyevon. Elérjük. A kocsi úttalan utakon száguldott. Végül aztán megszűnt a rázás. Aszfaltúira tértünk. Nagy ívlámpák fénye tűnt fel előttünk. Né hány másodperc múlva előbukkant az állo más és mi jókora távolságra tőle megáll tunk. — Krivosejev elvtárs, — szólalt meg Gon csarov, mikor kilépett a kocsiból — maga
