Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 11. szám - Veres János: Felsőbalogi jegyzetek
Hej, rezeda, rezeda, rezeda, sajnálom a szeretőm, igaz a. Még jobban csillog a néni szeme, a tűz, amit a dalok gyújtanak szívében, a tekinte téből is perzsel. — A szem a lélek tükre, — mondja, ami kor ezt megemlítem neki. S új dalba kezd. Kiment az én rózsám á kiskertbe lefeküdt a rózsafa tövébe, tizenkétszer kiáltottam neki: kelj fel, rózsám, mert meglát valaki. Valamikor ménes is legelt a balogi határ ban. A csikósok emlékét őrzi a következő dal. Megsült már a gyenge bornyú a tanyán, bort is innék, ha vóna jó paripám, eriggy, pajtás, a szomszéd tanyájára, kérj egy csikót, csak huszonnégy órára- Lassan, lassan, édes lovam, ne nagyon, meg találnék betegedni az úton. Nem messze a ikisangyatlom tanyája, vígy el engem oda az éccakára. „Száragyi (szárad-e) a szórna a tetőn?“ — kezd egy új, tréfás dalba Piroska néni Édes, kedves palóc tájszólásban bontják szirmu kat a szavak. Gyakran kesergett a gazdagabb lányba szerelmes legény azon, hogy kettejük bol dogságának útját állják a társadalmi válasz falak. Gazda uram, gazda uram, az egekre kérem, ezt a kislányt feleségül adja ide nékem, az igaz, hogy szegény vagyok, mint egy félen árva, kelmed sem jött, kelmed sem jött hat ökörrel e széles világra. Bejön az öreg Ibos megint, hallgatja a dalokat. — Vót nekem egy keresztapám, — mond ja — Makacs Gergelynek hívták. Az vót a falu poétája. Verseket faragott az öreg Gergely. Egy szer régen Vályban arattak a balogiak, a Bélik uraságnál. Makacs Gergely is köztük volt. Pihenőidőben meg éjszaka a Dióiban tanyáztak. Állítólag ott esett volna meg az a história, melyet később az öreg Gergely rím be is szedett. Ibos bácsi jól emlékszik a versre. Piroska néni, Zsámbok Istvánná Sugár Andris lefeküdt a Diósba, virradtára megégett a tarisznya, kaszájának is megégett a nyele, a szalmakalapjának is a fele. Sugár Andris nem vette ezt tréfára, azt gondolta tüzet vettek (vetettek) alája, Gödör Sári odament hamarjába, foltot vetett a szalmakalapjára. És mondja egészen végig. Valóban Ger gely írta-e, vagy egy népdal tollaival pá- váskodott az öreg, — ezt kinyomozni a má sok dolga. Az én dolgom most az, hogy megszorít sam a Piroska néni kezét és további sike reket kívánjak tánccsoportjának. Az előbb azt mondta nekem: ő a nép gyermeke s a népnek akarja átadni azt, amit tud, hogy ha ő is elindul majd a szeretett dallamok szárnyán- a végtelen semmibe, a dalok meg a táncok itt maradjanak utána. Mint a na gyon távoli csillagok fénye, mely akkor is látszik még, amikor a csilag már régen le hullt. A „kultúra a népből a népnek“ — mondás egyik megvalósítója Piroska néni. Nem tanult szakember, azt adja, amit tud. De azt for ró szívvel és bőkezű szeretettel. Még megnézem az őszirózsáit, aztán be csukódik mögöttem a kapu. Az alkony tün dére lefelé viszi a piros napgolyót a dom bok túloldalán. Lassan, mint egy teli, nehéz szüreti puttonyt.
