Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 11. szám - Sas Andor: Vörösmarty élő erejű szava
De ekkor is sokat kifejező és még többet sejtető szimbólumokat alkot képzelete, mint amikor azt mondja, hogy „oda lett az em berek vetése". Ez még több, mint az Ugar emlegetése Adynál, de ugyanaz a nyelvi és művészi technika teremti. Vörösmarítyban mindenek fölött uralkodó érzés népének és hazájának a szeretete. A nemesség szintjén élt, de rokonszenve azok hoz húzza, akik e szinten alul élik életüket. Ki meri mondani: S nemcsak dicsőké a haza; A munkás pór, szegény, Bár észrevétlen, dolgozik A hon derűletén. Becsüli a pór-ekét, mert ez ártani nem tud, a vashámorban készült ekevas olyan munkát végez, amely táplál, míg a vaskard és a vaslánc a hódítók és a zsarnokok kezében az erőszak szerszámaivá lesz. Könyvtárban járva az jut eszébe, hogy míg milliók nyomor ra születnek, jólét és üdvösség esetleg csak néhány ezernek jutna s a rongyos ember „dögvészt sóhajt a hír nemzetére". Már 1844- ben tézisként foglalja össze, amit Petőfi az Apostolban négy évvel később ír meg, hogy a népboldogító eszmék vértanúit a gálád világ csak aikkor kezdte imádni, amikor azok már elpusztultak. A romantikus Vörösmarty mindavval, amit a nemzet múltjából felidéz s amit saját kép zeletének és érzésvilágának gazdagságából merít, a jövő felé fordul. Ez teszi érthetővé, hogy a jövő teljes elkomorodása őt annyira megtöri. Még a mesevilágban játszó kis eposzai és drámai költészete is a történe lemből levonható hazafias és humánus tanul ságokat vésnek az olvasóba. Amikor 1825-től* kezdve egy honfoglalással vetekedő munka áll Vörösmarty nemzedéke előtt, ő a valóságos, a régi, a hazát szerző honfoglalásról ír hősi eposzt. A „riadó, vak mélységet" — a közönybe és idegen szolga ságba süllyedtség mélységét érti ezen — akarja felverni szavával és öntudatosan vall ja erről a szóról, hogy „hű a haladékony időhöz" akkor is, amikor vele a múltat idé zi. Mik a sajátságai e szónak? Gyűjtő és ma gával ragadó, de nemcsak ez: kifejezi a va lóság gondos szemléletéből szűrődj nemzeti és emberi követelmények átélését. Sajátságos Vörösmarty útja, amely a negy venes években vezet el oda, ahol a költő önmagára talál a legmaradandóbb formában. A XIX. század huszas éveiben alkotómun kájának súlypontja a nagyepika. Ekkor egy nagymúltú, de lassanként erejét vesztő iro dalmi műfaj utolsó fellobbanását táplálja eposzokban. Kihasználja a rímtelen hegzamé- teres forma lehetőségeit a költői nyelvnek addig nem ismert szabadságú formálására. A harrrjincas években a drámaírás felé for dult és Vietor Hugó példájára keresi a meg rendítő bonyodalmakat anélkül azonban, hogy a színszerűség követelményeire ügyelne és valami közelséget teremtene színpadi témái és a konkrét élet között. Az ufóíbbival mint lírikus már a harmincas évek derekán, de bensőségesen a negyvenes évektől kezdve talál kapcsolatot. A szenve dély forróságát, a lelkesülést és az elkese redést nem szűri meg többé a fiatal kor klasszikus példákhoz igazodó formákéresése, sem a férfi meggondoltsága és mérséklete. Bámulatos, hogy ez a romantikus lélek lírá jában mennyire realista, milyen gyakorlati és mondhatjuk közösségi szemmel nézi a tár sadalmat. Nemcsak arra gondolunk, hogy fe leségét óvja az ábrándozástól, mint az élet megrontójától egyik legszebb alkotásában, hanem a munkaversenyt, az összefogást, a cselekvést köti kortársai lelkére a Jóslatban. Vezérelve az, hogy nem szabad a hazát a Sors szeszélyére bízni, tudatos irányításra van szükség és becsületes munkavállalásra. Le kell tűnnie az ócska honfi típusának, aki éveken át eszmétlenül pihent, nem dol gozott, parlagon hagyott földjén a gaz far kasbunda vastagságúvá nőtt, tanulni nem volt kedve, könyv írását szégyennek tartot ta s egyedüli kincsnek a kutyabőrt tekin tette. A közömbösségnek ebben a kitenyész tésében bűnös volt a szomszéd, akin a gyar mati kizsákmányolásból hasznot húzó idegen uralmat érti, mert ez, „ha tán a honfi ka pált-vetett, élseperte a gabonát és a szü retet". Erőfeszítésre volt szükség, hogy az ország ne forduljon vissza abba az állapotba, ahogy Árpád találta. Amikor Vörösmarty et től félt, időnként felmerül benne a kétség, megvalósítható-e a reformokban kitervezett következetes előrehaladás. Kedélyének egét gazdag változatosságú felhcátvonulások jellemzik, látunk idillek fölé illő szelidkék mennysátort, de leggyako ribb a borongás, amely átmegy elkomorodás- ba, majd a humor színeiben megenyhül, hogy azután előtörjön a bizakodás napsütése. Minden élménye és érzése összeszövődik a nemzet és az emberiség sorsával. Ha Liszt Ferenc hangversenyt ad, ha a könyvnyomta tás feltalálásának négyszázéves fordulóját ün nepük, ha híre jön, hogy Napóleon kopor sóját Szent Ilona szigetéről Párizsba, az In validusok dómjába viszik, ha vashámort láto gat meg a költő, ha elnézi tétlenül álmodozó gazdák vagy a korabeli középosztály nőinek kozmopolitizmus által gyökértelenné vált életét, mindez a nemzeti jövő és a' nemzeti sons kapcsolatában fűződve érdekli őt és nyer bennünket is változatlan erővel megra gadó megörökítést lírájában.
