Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 10. szám - Veres János: "Halandók, merjetek!"
környezet, ahol legjelentősebb műveiket alkottak. Az ilyen helyen az ember sok olyat lát, amit talán már egy-egy vers ből, regényből ismer. Ide is a költő verseinek hangulatát jöttem, keresni. Az oszló ködön át mind erősebben tör keresztül a fény, hogy majd polákjába takarja a hanvai házakat. Az udvarom, ülök, korán van, a ház lakói még nem öltözködtek fel. A széket egy kedves öreg néni hozta ki abból a lakásból, melynek ajtaja ugyanerre az udvarra nyílik. Ülök a homokrakás kö zelében és nézem az oszlopos tornácot, a virágokat, a fákat, az ázott kerti pa dot, a csűrt, a kazlat. Ennek az udvar nak földjét taposták a rimaszombati sze gény csizmadiamester költőfiának lábai, nyolcvankét esztendővel ezelőtt. Még jóformán körül sem néztem s nyílik az ajtó. Kalapos, qumicsizmás férfi siet le a tornác lépcsőjén. — Szakáll János református lelkész vagyok — mutatkozik be. Középterme tű, barna ember. Diószín szemében vi dámság bujkál. Tessékel felfelé a lép csőn. Kis előszobán át tágasabb helyiségbe jutunk. — Ez volt a dolgozószobája. Leülök az asztal mellé, mely ugyan azon a helyen van. ahol Tompa íróasz tala állott. Vendéglátóm a díványra ül és beszélgetni kezdünk. Előttem fekszik a költő összes verseinek 1870-ben ki adott kötete. Vaskos, albumszerű illusz trált könyv. Hárman időzünk tehát a szobában. Tompa Mihály is velünk van. Odakint a köd és a nap párbajából a nap került ki győztesen. Ragyogó arany pallosát benyújtja az ablakon. — Tompa harmincötéves korában ke rült Hanvára — mondja Szakáll János — előzőleg Bején és Keleméren lakott. Nem 1852-ben költözött ide, amint az emléktábla közli, hanem már 1851. szeptemberében. 1851... Petőfi már három éve halott volt akkor. A világosi fegyverletétel után a népre az elnyomatás sötét évei ho- málylottak rá. — Népe szabadságharcának kudarca volt az egyik halálos seb. mely a Tom pa lelkén tátongott — fűzi a szavakat vendéglátóm — a másik sebet pedig négy és fél esztendős kisfiának halála ütötte rajta. Az ötvenkétéves lelkész tizenöt éve él Hanván. Azóta felkutatott minden Tom pa életével kapcsolatos adatot, írottat és élőszóbelit. Tavaly temették az utol só aggastyánt, aki gyermekkorában még látta a költőt. Nagyerejű embernek ismerte minden ki. Ha tornácán üldögélt és meghallotta, hogy odakint az úton kátyubarqgadt szekérrel bajlódik valaki, felkelt és ki sietett segíteni. A szekeret egyetlen mozdulattal emelte ki a qödörből. Utána odafordult a paraszthoz és ennyit mon dott neki: „Több zabot adjon a lovai nak!” Magastermetű, vállas, izmos ember volt. Olyan elevenen jelenik meg kép zeletemben, hogy szinte várom: most nyomja le a kilincset, most fog belépni a szobába, hogy leüljön közénk testi va lóságában. — Búskomor ember volt, — mondja Szakáll János. — Magába fojtott dühe és bánata néha az őrület határáig fo kozódott. Arany János többször meglátogatta. Ilyenkor megnézték a méhest, hosszan pipáztak a tornácon és együtt kesereg tek az elnyomott nép szomorú sorsán. S emlegették egyken triumvirátusuk harmadik tagját, a legnagyobbat. Azt, aki már semmiképp sem jöhetett volna el közéjük, aki vérével öntözte meg a földet, melyet halálosan szeretett. Tompa halálos ágyán is azt emlegette, mennyire bánja, hogy egyszer, régen, összeszólalkozott Petőfivel, mert ez ba rátságuk végét jelentette. „Vergődöm, vívok szél — s dagállyal” — írta Tompa, aki nem tudott beletö rődni abba, hogy a zászlót, mely a né- oet harcba vezette a respublikáért. por ba taposták. S a bensőjében hullámzó bánatok sötét vize fölé olykor beröpül ték a remény habszínü sirályai. ..Élet jön a meddő szüretre ... A gondolat meg van születve, Naoy, munkás és örök;” — írja egyik versében. A virágregéket és a népregéket alkotó költő a szabadsáaharc alatt nem igen írt politikai verseket. Úay érezhette: Pető fivel ebben úaysem versenyezhet. Bevo nult a gömöri ezredhez, hogy mégis részt kérjen a küzdelemből. A költő a Bach-korszak nehéz éveiben érezte feladatának, hogy a béna népbe lelket verjen. Erről tanúskodnak az ilven rendületlenséqet sugárzó versso rok: ..Örökre zeng itt a kiáltás: Halandók, merjetek!” Ekkor, itt Hanván, írta legértékesebb verseit. — Nézze, a gólyák fészke most is ugyanott van, ahol az ö idejében volt, — ezt már a tornácon mondja vendég
