Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - L. Szamoljov-Virin: Goncsarov őrnagy (ford. Fendt Pál)
a tények. Tegnap meggyilkolták Oríov köny velőt és elrabolták irattáskáját a pénzzel. Tény ez? Tény! Én azt kérdeztem, hol járt az este? Maga többször is megváltoztatta vallomását. — Drozdov fölvette az asztalon fekvő ügyiratot és lapozott benne. — íme, maga a következőket mondta — így szól a vallomási jegyzőkönyve: .Ma délután né- némhez utaztam, aki Kimben lakik, és este tíz óra felé tértem vissza.“ Ellenőrzőm a vallomását — kitűnik, hogy hazugság. Nem ment a nénjéhez, s nem is volt nála már vagy két hete. Tény ez? Tény! Igaz vagy nem igaz? Szavuskin hallgatott. Ujjait nyomorgatva nagyokat sóhajtott. — Menjünk tovább — folytatta Drozdov. — A tettes egy szürke „Pobeda“ autón ült, épp olyanon, mint a magáé. Mikor menekült vele a tett színhelyéről, Krilov miíicista utá nalőtt. A maga kocsiján golyó nyomát fe dezték fel. Tény ez? Tény! Azt kérdeztem: hogyan történt ez? Maga azt válaszolja: va lami gyerek követ dobott. Hazugság! Hallot ta, mit mondott az őrnagy elvtárs? Golyó nyoma! Szavuskin egyre csak hallgatott. — De még ez sem minden. A szemtanúk egyhangúan állítják: „Egy fekete bőrkabátos ember lőtt Orlovra.“ Azt kérdeztem: Feke te bőrkabátot visel? Maga azt válaszolja: Igen! Mi ez — véletlen? Szerintem nem. A tett színhelyén egy sapkát találtak, melyet Orlov gyilkosa vesztett el. Megmutatják magának ezt a sapkát, s maga a magáénak vallja. Érti most már milyen fonák helyzet be juttatja tagadása? De Szavuskin csak thallgatott. — Mire jó a tagadás? Hiszen láthatja, hogy a legfontosabbat már tudjuk. Tudjuk és követeljük: Szolgáltassa ki a fegyvert és a rablott pénzt. Csakis ez könnyíthet a sorsán. — Nem követtem én el semmiféle bűn tényt. Csináljanak velem, amit akarnak, senki gyilkosa nem vagyok! — hörögte Szavuskin. Különben ás sápadt arca szederjesre vál tozott. — Akkor talán megmondhatná, hogy miféle ötszáz rubelt igyekezett elrejteni előlünk, amikor ott jártunk a lakásán? — Milyen ötszáz rubelt emleget? — kér dezte tettetett megütközéssel Szavuskin. — Amit a csizmájából szedtünk elő. — Az én pénzem volt, — mondta Szavus kin bizonytalanul, szemlesütve. — Hallatlan, »mekkora vagyon!? Drozdov kérdő pillantást vetett Goncsa- rovra. — Vezettesse el — parancsolta az őrnagy. Szavuskin nehezen emelkedett fel a szék ből. Az iroda ajtajához érve egy pillanatra habozva megállt, mintha mondaná akarna va lamit, de aztán legyintett egyet és ment. KI ÜLT A KOCSIBAN? Goncsarov mély gondolatokba merülve ült az asztalnál. Ha ujjai nem pergették volna gyorsan ezüst cigarettatárcáját, azt hihet nék, hogy alszik. De felállt, cigarettatárcáját zsebre dugta, az ablakhoz lépett és megkér dezte: — Ugye maga csodálkozik? — Szavuskin csökönyösségén. Bevallom, viselkedésére nem találok magyarázatot. Goncsarov nem válaszolt. — Mit tesznek majd az elvtársak, ha Sza vuskin nem lesz hajlandó beismerő vallo mást tenni? — Folytatjuk a munkát — válaszolta Goncsarov lakonikusan. — Kapitány elvtárs, intézkedjen, hogy hívják ide a vendéglő igaz gatóját. Drozdov megnyomta a csengőt Az ajtóban fehéregyenruhás leány jelent meg, papirossal kezében. — Zajceva elvtársnő, Kovalenko asszony itt van? — Igen, kapitány elvtárs. — Keres engem valaki? — Igen. összeírtam a feleket. Az asztalhoz lépett, átadta a papirost és várta az utasításokat. — Andrejev főhadnagy fogja fogadni őket — rendelkezett Drozdov. — Kovalenko asz-
