Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - L. Szamoljov-Virin: Goncsarov őrnagy (ford. Fendt Pál)
_ Legyen olyan jő, — kérte a kapitány, — ismételje meg az elvtársaknak vallomását. — Elölről? — Igen kérem. Az asszony halkan és nyugodtan beszélni kezdett: — Tegnap este hazatérőben voltam. A mamámtól jöttem, ő a Bauman-utcában la kik, én meg a Gorohov-utcában. Egyszerre csak lövést hallok. Természetesen megijed tem s megálltam. Ebben a pillanatban egy szürke autó száguldott el mellettem. Pon tosan emlékszem rá... Láttam, hogy az egyik ablakból, ahol a sofőr ül, kiesett va lami. Nekem úgy rémlett, hogy a sofőr fe jéről. Odaszaladtam és fölemeltem a kissé viseltes sapkát. Itt fekszik az ablakpárká nyon, újságpapirosban... Goncsarov figyelmesen hallgatta, fölállt, az ablakhoz lépett, fölbontotta a csomagot és egy barna gyapjúsapka került elő. Egye lőre visszatette eddigi helyére. — Én el akartam dobni a sapkát, — me sélte Kedrova — de valami azt súgta, hogy a lövöldözés és az autó között valami össze függés lehet. Egyszerre zuhogni kezdett az eső. Azt mondtam magamban: „Át kellene adni a sapkát a milíciának, hátha szükség lehet rá“ — s magammal vittem. Már tegnap elhoztam volna, — tette hozzá, — de nagyon siettem a kicsihez, s aztán kitört a vihar, úgy hogy már nem hagytam el a házat. Goncsarov elgondolkozott, aztán egy kér dést tett fel neki: — Mondja kérem, a kocsi rendszámát nem figyelte meg? — Nem. Már Drozdov elvtárs is érdeklő dött ez iránt. Milyen kár, hogy nem gon doltam erre! — Az autó gyorsan haladt? — Roppant gyorsan. Cgyannyira, hogy szin te megijedtem, mikor a kanyarban elsüví tett a kis Gyemidoy-utcába. Egész oldalt csúszott... — S látta, hogy a sapka a sofőr fejéről repült le? — kérdezte Goncsarov. — Igen, a sapka fölrepült és az úttestre esett. — Jobboldalt vagy baloldalt állt a kocsd irányától? — Engedje meg, hogy gondolkozzam. Igen, a kocsi a Marx Károly-utca felől jött, én meg az iskolával szemben álltam. — Szóval jobboldalt. Jobboldalt! — fejezte be határo zottan és a kisbaba fölé hajolt. További vallomása nem volt valami érde kes s inkább csak megismételte, amit a véletlen szemtanúk már elmondtak. Goncsarov szívélyesen köszönetét mondott Kedrovának és elbocsátotta. Végigment az irodán és megállt az ablak mellett. Szavuskin tehát nem járt a nénjénél Klínben. Úgy.,, Kapitány elvtárs, hivassa be Szavuskánt, folytatni kell kihallgatását. Az igazat megvallva, az eset egyes részleteivel nem vagyok tisztában ... A VALLATÁS Szavuskin kissé görnyedt tartású ember volt, sápadt, borostás arca pedig kifejezés telen. Ilyen arcok gyorsan elmosódnak az emlékezetben. Meglátszott rajta az ijedtség és óvatosan nézelődött. Felszólították, hogy üljön le. Nehézkesen ereszkedett a székre s tudjisten miért, suttogva kért cigarettát. Goncsarov odanyújtotta cigarettatárcáját. Szavuskin megköszönte, kivett egyet és rá gyújtott. De az első szippantás után rán cokba szaladt a homloka és eloltotta a ci garettát. Drozdov úrlapokat vett ki az asztalfiókból és a vallomás jegyzőkönyvelésére készült. — Fogjon hozzá, kapitány elvtárs, — szó lalt meg Goncsarov. — Először is magyaráz za meg Szavuskin polgártársnak, hogy mivel vádoljuk. — Szavuskin polgártárs, — kezdte Droz dov, erősen hangsúlyozva minden szót, — azzal vádolják magát, hogy folyó év június 27-én 19 óra 10 perckor a Gorohov utcában rablási szándékból revoiverlövéssel megölte Iván Iljics Orlov polgártársat, az egyik ven déglő könyvelőjét, elrabolta irattáskáját a benne lévő pénzzel együtt, amely a vendéglő tulajdonát képezte... — Drozdov megne vezte az összeget, bejelentette, hogy a bün tető törvénykönyv melyik paragrafusa vo natkozik az elkövetett bűntényre és meg kérdezte őt: — Beismeri bűnösségét? — Nem, nem ismerem be, — válaszolta gyorsan Szavuskin rekedt, hideglelős han gon. — Nem öltem és nem is raboltam. — Jól van, úgy is írom be: „Bűnösségem nem ismerem be." Drozdov kényelmesen elhelyezkedett a nagy íróasztal mellett és jegyezgette a kér déseket meg a válaszokat. — Mondja el, Szavuskin polgártárs, hol járt és mit csinált az este, letartóztatásának pillanatáig, — kérdezte Goncsarov. Szavuskin feszengett a székén. — Hol voltam? ... — szólt erősen hang súlyozva a ,hol“-t. — Igen, hogy hol volt? — Hát fogtam a kocsit, a benzinkútnál tankoltam... A benzinkút ott van a ga rázsunk mellett. No és elindultam Klínbe a nériémhez ... — Nem igaz, — jelentette ki Goncsarov. — Mi telefonon beszéltünk a nénjével és kiderült, hogy maga már a múlt vasárnap óta nem járt nála. — Mondom, hozzá akartam utazni. De útközben meggondoltam. — Vagy úgy! Elindult, meggondolta és visszatért a garázsba?
