Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - L. Szamoljov-Virin: Goncsarov őrnagy (ford. Fendt Pál)
piros tussal rajzolt jelekkel: kereszttel je lezve. ahol a kocsi állt — és nyülal az eltű nés irányát. — Komiszárius elvtárs, — szóltam, a be szélgetésben beállt szünetet felhasználva — engedje meg, hogy részt vegyek az esettel kapcsolatos kihallgatásokon. — Magam is gondoltam erre — válaszolta a komiszárius. — Tartson vélünk i Lássa, ho gyan dolgozunk. SAPKA AZ ÚTTESTEN Goncsarov az előszobából telefonált a ga rázsba, kocsit rendelt és aztán, nekem leg alább úgy rémlett, elég szárazon fölszólí tott, hogy menjek vele. Szótlanul ballagtunk a kijárat felé. Mikor a kocsi megjött és Goncsarov ki nyitotta az ajtaját, megkérdeztem: — Talán nincs ínyére a kívánságom? — Ugyan! — tiltakozott hevesen Goncsa rov. Bizalmasan karon fogott, barátságosan a kocsiba tessékelt és mellém ült. — Bizo nyára nem valami vidám az arckifejezésem, de amint hallotta, nincs minek örülni... Hogy ínyemre van-e ? ... Tessék csak, kísér jen mindent figyelemmel. Öe aligha lesz ér dekes. Csupa hétköznapi esemény ... : — őrnagy elvtárs, ne szerénykedjen any- nyira — vetettem ellen én. Arca gondterhes kifejezést öltött. A gépkocsi kisvártatva lassított és megállt egy kisebb ház előtt, a körzeti milíciánál. Az órámra pillantottam; Háromnegyed ti zenkettő volt. Kiszálltunk és fölmentünk az első emeletre. Alighogy a körzeti parancsnok ajtajához értünk, egy hadnagy sietett elénk és kezét sapkájához emelve jelentette Goncsarov őr nagynak, hogy sürgősen keresik őt a főpa rancsnokságról. Goncsarov megkért, hogy várjak rá Droz- dov kapitány irodájában, és elment. Bekopogtattam. Egy fehér egyenruhás miiieista-lány abba hagyta a gépelést és rám tekintett. Bemu tatkoztam és megkérdeztem, itt van-e a ka pitány. Barátságosan mosolygott, a szomszé dos helyiség ajtajához sietett, kissé kinyi totta az ajtót és beszólt valakihez: — Megérkezett! — Jöjjön be, — szólt egy érces hang. — Tessék, lépjen be. — A lány félre állt, utat nyitott és becsukta mögöttem az ajtót. Az asztal mell öl egy magas, fiatal, kapi tányi egyenruhát viselő férfi jött felém. Kezet szorítottunk s megszólalt: — A komiszárius már telefonált nekem. Nagyon örülök. Foglaljon kérem helyet, itt a díványon. Goncsarov őrnagy mindjárt itt lesz. Goncsarov nem váratott magára, üdvözöl te Drozdovot és megszólalt. — A komiszárius jelentést kíván Szavuskin ügyében. Van valami újság? — Van, őrnagy elvtárs! — válaszolta siet ve, s nekem úgy rémlett, hogy örömmel. Goncsarov mellém ült a díványra. — Beszéljen... Csak nem találták meg a pénzt vagy a fegyvert? Drozdov nemet intett a fejével: — Nem. De azt hiszem, hogy ez már csak idő kérdése. Klínből jelentették, hogy Sza vuskin a múlt vasárnap óta nem járt a nén- jénél. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy jelentkezett egy polgártársnő és egy sapkát hozott, amely az autóból esett ki. — Miféle sapkát? Micsoda autóból? — Valószínűleg Szavuskin sapkáját. — Nem értem. — Talán beszélhetne vele. — Kivel? — Kedrovával. Mindjárt behívom. Drozdov kiment az irodából és csakhamar egy bájos fiatalasszonnyal tért vissza, aki fehér, csipkés pólyában csecsemőt tartott a karján. A fiatalasszony leült a fotelbe, meg igazgatta virágos, kék ruháját, a pólyára pil lantott, s látva hogy minden rendben van, ránk vetette tekintetét.
