Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - Sas Andor: Walt Whitman. A Fűszálak megjelenésének 100. évfordulójára
a hangsúlyos verseléssel és csupán a mon datritmust alkalmazva, újszerű zeneiségre törekedett. Az ő korának uralkodó osztálya ezt az újítást nem értette meg, elutasította. Whitman-nél a szabadvers nem úgyneve zett „izmus“, nem mesterkélt kiagyalás terméke, vagy divatszülemény, hanem úttö- rés, új tartalomhoz alkalmazott friss és felszabadító forma. A szabadversnek jelké pes értelme is van: a lekötöttségektől való szabadulást jelenti, a harcos forradalmasító gondolatok kifejezésének megkönnyítését, amint példa erre Petőfi Apostola, vagy a verstechnika, a rím, és a ritmus minden finomságát szuverén módon alkalmazni tudó Tóth Árpád ódája a kommunizmus világfor máló erejéhez 1919-ben, a Magyar Tanács- köztársaság idején, az „Üj isten“. Hogy Whitman miképpen gondolkodott a költészet feladatáról, mennyire távol állt a művészet öncélűságának hirdetőitől, az ki tűnik a következő nyilatkozatából: „Soha nem fogja az megérteni egyetlen verssoro mat sem, aki ragaszkodik ahhoz, hogy ben nük csupán a művészetre és az eszteticiz- musra való törekvést lássa.“ Az 6 álma az volt, hogy mint Amerika -dolgozó népének mindenhova elhallatszó és mindenütt érthető világhangja egy békében egységesülő világ megteremtését előkészítse. Aki Lincoln Ahraham halálát úgy siratta meg, mint ahogy ő teszi egyik gyönyörű versében, az nem lehetett rokonszenves se •mint polgár, se mint költő az emberi egyen lőség gondolatával szembenálló déli gya pottermelő földesurak és az északi iparka pitányok szemében. Az amerikai reakciós irodalomtörténet ma is túlzást, radikalizmust, vadócságot vet szemére, vagy .pedig költészetét elferdítik s belemagyaráznak a kapitalista monopóliu mok gusztusa szerint való terjeszkedő tö rekvéseket, „expanziórazmust“ s a dolgo zókhoz méltó népi hazaszeretetét önző ön- imádássá, a tengerentúli uralkodó osztályt jellemző (jingoizmussá torzítják. 1873-ban, negyvennégy éves korában a költőt szélütés érte. Szellemi tekintetben aikotókspes maradt s még tizenkilenc esz tendőt élt fél-invalidusként egy New Jer sey állambeli kisvárosban. Barátai támogat ták, egyébként nagyon szerény viszonyok között, mondhatjuk szegénységben töltötte napjait. Ekkor már volt hírneve, voltak tisztelői, akik elzarándokoltak hozzá. Való ságos világirodalmi tényezővé a XX. század kezdetétől fogva vált, iskolát teremtett a szabad verssel, 1925~ben nem kevesebb mint huszonöt nyelven szólt költészete az általa kivétel nélkül szeretett emberekhez, népekhez. Whitman költeményeit az jellemzi, hogy bennük egy eszmei mag, egy érzebni-él- ményi kiindulás bámulatosan gazdag, amel lett találó és meglepő képsorozattal illuszt- rá'lódik. Például tolmácsolni akarja együtt érzését a munkában fáradókkal és erre egy körülbelül hetvenöt soros versben ötven sorban ötven különböző dolgozót sorol fel, mintha ugyanennyi pillanatfelvételt készített volna róluk. A burzsoa kritika hiába faragta azt a rosszakaratúan gúnyos megjegyzést erre, hogy „aukció- (kiárusítás) stílus“ mert épp itt mutatkozik meg Whitman életismereté nek sokágúsága, a realitással való benső séges kapcsolata, amit elsősorban annak köszönhet, hogy ő eredendően és gyökeresen plebejus-sarjadék. Ebben a módszerben ér vényesül azután az ő szabadverseinek elmé leti alapja: a költői mű tartalma, eszmei sége elsőbbséggel bír a forma felett. Hol lehet a határ a versmértéket nem ismerő, de művészinek maradó költészet és a pró zában kifejezett gondolat és érzés között? Valószínűleg elsősorban a valóság szem léletes tükrözfcetésének élességében, a tűk- röztetésre szolgáló képek dús sokféleségé ben és villanásszerű egymáshoz sorakozásá- ban. „Bennem az élet gyengéd, simogató sze relme él, bárhol, bármiben mutatkozik. Mindent felszívok magamba és dalom szá mára“ — írja Whitman. Ő mint művész igazi dialektikus jelenség: teljesen egyéni, sőt egyetlen, páratlan és mégis mindenki vel, mindennel együvétartozó, együttérző, közösségbe forrott. Ilyen, mert becsüli a törvényszerűséget és a vitalitást a termé szetben, amelyhez mint materialista vi szonyul, becsüli az embert munkája közben és eltölti őt a nagy, korlátlan bizakodás az emberben, a boldog és testvéri jövőt hozó fejlődésben. A munka világának van ő minden gondo latával és minden idegszálával elkötelezve. Hallja énekelni Amerikát, Amerika dolgo zóinak dalait, amelyek olyan erővel hang zanak, mint ahogyan hangzaniok kell: az ács énekli a maga nótáját a deszka vagy a gerenda mérése közben, a kőműves, ami kor munkájához lát, vagy azt abbahagyja, a hajós a vizijármií fedélzetén, a cipész kis székén ülve, a kalapos állva, a favágó, a farmon dolgozó fiú reggeli útján a mun kába, vagy déli pihenő közben vagy nap lementekor. Gyönyörűen hangzik a költő fülének a munkáját végző anya éneke, a fiatal lány dala, miközben varr vagy mos, mindenkin azt észleli, hogy úgy énekel, ahogyan hozzá illő. Elnézi a matrózt a cethalászhajón, a pat- koló kovácsokat amint bozontos mellükkel
