Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - Mózsi Ferenc: Egy két szó a zenei nevelés problémáiról
čgyJk&tSzŕ a zemi nevefe's firedddmáircí A minap este büszkélkedve hívott meg az egyik kartársam, hogy nézzem meg nem rég vett rádióját, látogassam meg őt. Oda haza felesége éppen opera-közvetítést hall gatott az új rádión. Ennek láttára kartár sam csüggedten sóhajtott fel: Irigylem, — szólt feleségéhez, — hogy te annyira tudod élvezni a zenét, nekem olyan botfülem van, hogy a madárfüttyöt összetévesztem a déli harangszóval... A szomszédasszony büszkén újságolta, hogy lánya a kerületi népművészeti alkotó versenyen énekével a második helyezést ér te /el. Megkérdeztem tőle, hogy lánya kitől örökölte ezt a zenei tehetséget. A büszke mama zavartan válaszolt: Hát az apjától, meg tőlem aligha, mert mi botfülűek va gyunk. Szóval botfül és megint csak bot fül. Bizony sokan panaszkodnak erről. De- hát indokolt-e valójában ez a panasz, s mi az oka végeredményben, hogy olyan sokan vallják magukat botfülüeknek? Egy kiváló zenepedagógus kijelentette, hogy süket emberek akadnak ugyan, de az ún. botfülűek túlnyomó része (egyes ada tok szerint 90—-95 százaléka!) egyszerűen hanyagul és kevés önismeretre valló módon — ami nem utolsó sorban népnevelésünk, iskolaügyünk bűne is — bélyegzi magát botfülűnek. PL egy botfülűnek tartott ma tematikusunk éppen a napokban aratott ha talmas sikert baráti körben azzal, hogy tűr hető tenorján szinte hibátlanul énekelte el a „Forr a világ..egyébként elég nehéz dallamát. Az egyik diákot társai addig-addig biztatták, míg „botfülű“ létére az énekkar tagja nem lett. Ma a tenor szólamvezető je- A botfülűség tehát legtöbb esetben nem más, mint az önismeret és az önbizalom hiánya. A téves önbírálatot pl. egyáltalán nem támasztja alá az a körülmény, hogy a botfülű ember nem tudja megjegyezni a hallott dallamokat, vagy gyakorlatlan hang ján hamisan énekel, ismétel egy kis zenei tételt. Egy olasz muzsikusról, Arrigo Boit- toról jegyezték fel, hogy pokoli hamisan fütyült egyszerűen azért, mert a száját nem tudta kellő formára beállítani, holott hallá sa tökéletes volt Nagy zeneszerzők (állító lag Beethoven is) a legmulatságosabb riká csolást művelték, illetve művelik nem egy esetben, amikor zongora kíséret mellett sa ját műveikből ízelítőt akarnak adni. Nem mindenki olyan szerencsés, mint Muszorg szkij, a nagy orosz zeneszerző, aki komoly művészi erővel és szépséggel tudta énekelni műveit, vagy Schubert, aki ugyancsak pom pásan értette a módját, hogy kellemes hang ján megszólaltassa gyönyörű dalait. A botfülű először is próbáljon szert ten ni egy kis türelemre és önbizalomra. Hall gasson meg nagy figyelemmel minél több egyszerű zenedarabot, főként népdalokat, vagy néhány könnyű táncdalt, elsősorban a népd táncok csodálatosan gazdag és még is egyszerű daJJamú gyűjteményébőL És mindenekelőtt verje ki a fejéből azt a gon dolatot, hogy a muzsika az ő számára valami egészen idegen terület. Tény az, hogy aki meg sem próbálkozik közeledni, megismer kedni a zene csodálatos gazdagságú orszá gával, annak részére csakugyan ismeretlen és egyben idegen marad ez a terület. Márpedig ez egyet jelent az önként vál lalt színvaksággal; aki nem próbálja meg hódítani a zene birodalmát, az egész életében mindent „szürkének, egyszínűnek, unalmas nak“ hall. Elhibázott dolog volna, ha a „botfülű“ mindjárt valamilyen hatalmasan felépített szimfónia rejtelmeibe akarna behatolni. Ámde — még egy helytelenül nehéznek mondott zenei műnél is (ma már a zene- esztétika csak jó és rossz zenét ismer, akár komoly, akár szórakoztató is) — előfordul hat, hogy a „botfülűt“ valamely megkapó résznél, — maga sem tudja, hogyan, mi ként, — hirtelen különös meghatottság fog ja el. Még a nyáron történt, hogy „botfülű“ barátomat, egy gyári munkást, sikerült rá vennem, jöjjön velem Csajkovszkij „1812“- jére a bratislavai szabadtéri várszínházba. A megható'végakkordök hallatára „botfülű“ ba rátom szégyenkezve törölgette nagy titok ban könnyes szemeit... Móra Ferenc be szélte egyszer baráti körben, hogy egy sze gedkörnyéki idős parasztembert „úri" isme rőse kísérletként elvitt Beethoven IX. szim fóniájának előadására, s a pásztor, aki sem miféle hangszerhez nem értett, az öröm-óda hallatára meghatottságában még a könnybe- lábadt szemét is elfelejtette megtörölni. Ma már nem „csodabogárként“, hanem természetes érdeklődőkként jelennek meg a Nemzeti Színház operaelőadásain a dolgo zók. Iskoláink tanmenetei, az üzemi klubok adta zenei művelődési lehetőségek, a rádió műsorai, a népszerűsítő hangversenyek és a zenei színházak lemez-koncertjei (sajnos
