Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 1. szám - Martin Andresen Nexő: Blom árboncmester (ford. Tóth Tibor, rajzolta Szabó Gyula)
ben — bár kisebb- nagyobb vargabe tűk árán — valóra váltotta eredeti ter vét, potyautasként elkerült Amerikába. No, meg az sem volt mindennapi dolog, hogy ebben az idegen városban olyan emberek is akadtak, akik segítettek a szökéséből és rejtőzködésében a száraz földön. Runners — így hívták ezeket az em bereket és ennek a névnek nem volt valami bíztató csengése. De Biom csak kedvező tapasztalatokat szerzett velük kapcsolatban, szomjas szívvel, kételke dés nélkül hallgatta mesébeillő történe teiket az ódától, aranyországban ke csegtető szerencséről és türelmesen várta, mi lesz vele. A legcsekélyebb aggodalmat sem érezte, amikor sorsát és keservesen összekuporgatott pénzecskéjét ezekre az ügyeskezü emberekre bízta — és egy napon arra ébredt, hogy száz mérföld- nyire van a parttól, egy ismeretlen po koli bárkán, az a feladata, hogy fűt- sön, — megint csak fűtsön a kazán alá — és még azt se tudja, milyen istenhá- tamögötü kikötőben vetnek először hor gonyt Az átkozott bitangok leitatták, elszegőd tették és részegen hajóra vitték; még arról sem feledkeztek meg, hogy bezsebeljék a „vérdíjat” — az új fűtő fél esztendei bérét Sanghajolták — pon tosan úgy, ahogy azzal a zöldfülű ten geri csecsemőket ijesztgetni szokták. Kemény legény létére nem kezdett jajgatni és búslakodni, hanem beletörő dött a megváltozhatatlanba. Mihelyt al kalma nyílott rá, átköltözött a kazán házból a fedélközbe és igazi tengerész- szé lett A szárazföldi élet vágyával le számolt — ezt a tervét a sors oldotta meg, a maga szeszélyes és durva mód ján. Tengerész lett hát belőle. Később ide je javarészét odakint töltötte, a hosszú járatú hajók útvonalain — a Guanó szigetek, Űj-Zeeland felé, a Jóremény ség foltót megkerülve — egy-egy út három-négy hónapig is eltart és ez alatt nem kerül szárazföld a hajós sze me elé; egész évek eltelnek anélkül, hogy alkalma nyílnék költekezése. Megszokta ezt az igénytelen életet, s a tőle elválaszthatatlan kemény életfelté teleket és hatásukra nagy gyerek lett belőle. Az egyre felbukkanó újdonságok, amelyekkel végtelen egymásutánban árasztotta el a világ, csodálatba der mesztették értelmét és megőrizték at tól, hogy határozott, szilárd ítéleteket alkosson magának; gyermekként tág szemmel csodált és végtelen hittel fo gadott mindent, ami bizalmat érdem lően közeledett feléje. Kész volt rá. hogy a legcsekélyebb okból leüssön egy vadidegen embert, de arra is, hogy utána ügyes, kíméletes kézzel bekötöz ze. Családot nem alapított és rokonai sem voltak — legalább is így értettem szavaiból Nem egyszer megesett, hogy egyedül érezte magát — mint az imént is. De rendszerint nem ejtették rabul a hangulatai és ott szakította le az élet érlelte gyümölcsöket, ahol ideig-óráig megtermettek a számára. A korlátra hajoltam és lenéztem a nyitott fedélközre, a hajó orra és a pa rancsnoki híd között Két fiatal legény szaladgált össze vissza, vízzel locsolták egymást — ott kergetőztek a horgonyház körül; a nagy hancúrozás vége az lett, hogy mind ketten hanyatt vágódtak. — Hej, aki ma a szárazföldön lehet ne! — kiáltott fel az egyik és a földön fetrengve kézzel-lábbal belepaskolt az özönlő napsütésbe. — Ügy bizony, aki ma odahaza le hetne! — bólintott az ács. — Az any juknál, meg a kislányoknál! A szavak csendet szültek, egy pilla natra beléjük fojtotta a fiatalokba a játékos hancúrozást Odafenn a tatfe délzeten a harmadik tiszt gramofonja recsegni kezdi a „Sweet dream” taktu sait, most mindenki odahallgat. Jakob- sen az éjszaka tatbeli őrségen a lá nyok hajóját látta, ott siklott el a mi énk meŰett, kibontott hajak és fehér bőrök ködébe burkoltan és ma vasár nap van, tengeri vasárnap! Biom tétova léptekkel jön felém és megkérdi, nincs-e kedvem ellátogatni a medve barlangjába. — Az előbb az mind ostobaság volt, — mentegetődzött, amikor helyet fog laltam a függőágya szélén. — Miért is zúgolódjon az ember? Mi a hóhér nak búsulnék, hisz szabadon, nyitott szemmel nézem a világot, jó keresztény módjára élek, orrom előtt a láthatár vonala egyre odább szökik és még so hasem panaszkodtam amiatt, hegy ki fogyott volna a víz alólam. Annyi biz tos, hogy mindnyájan nem lehetünk kapitányok^ vagy kormányosok, arra meg mindig jut elég garas, hogy öreg napjainkra egy kunyhót meg egy hoz závaló halászbárkát szerezzünk. — Azért rosszul üthet ki a dolog, ha az ember valami szikiapad fiókjába ta lálná rakni a pénzét, — jegyeztem meg mosolyogva. — Igaz, igaz, de engem már nem sokáig fenyeget ez a veszedelem. Néz zen csak ide. — Hajósládájából egy
