Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - Vladimír Mináč: Bánat (ford. Havas Márta, rajzolta Lőrincz Gyula)
za. Nem beszéltek útkénben, de mikor el haladtak Grzsó sötét háza előtt, Janő aka ratlanul kimondta a gondolatát: — Hisz az még a saját véreit is elpusz títaná, megölné a vagyonért. Lám, a fiát is agyonhajszolta, szárazbetegségben sorvadt el. Hvaliar Márton komolyan bólintott: — A pénzért teszi Jankó. — a világi va gyonért ... Mi meg okulhatunk belőle: ne hajszold a kincset — az ördögnek adod el a lelked, az ördög praktikája mindez... Ifjabb Hvaliar Mártcm, egy Gbúr Janó for májú magas szál, erős legény, fenyegetőn rázta öklét Grzsó háza felé: — Mi meg szolgáltuk, egy követ fújtunk vele ... hej te, disznó... Grzsó házának ablakában meglebbent a fehér függöny. Mintha az,- aki mögötte les- keiődött, riadtan elugrott volna az ablaktól. Gbúr Janó szomorúan lehajtotta a fejét: — Én meg eladtam neki magam tóért, jó szágért, pár darabka földért. Akárcsak Júdás, eladtam az enyéimet, a gazdaghoz szítottam, elrontottam az életemet... Megállt, hogy elbúcsúzzon. A patakmenti kisutcán át vezetett az útja, Hvaliarék pe dig a felvégre mentek. Az öreg Hvaliar bú csúzóul erősen megszorította a kezét: — Helyrehozzuk, amit elrontottunk, Jan kó. Ezt mondja a tanulság, ezt kívánja az emberi becsület... Janó odahaza le sem feküdt, nem volt kedve aludni. Gyönyörű éjszaka volt, a fél hold ezüstösen lebegett az égen, a közeli patak halkan, békésen csobogott és a kőrisfa levelei szelíden susogtak. Janó csendesen üldögélt háza küszöbén, egy marék homokot vett a tenyerébe, elgondolkozva szórta át egyik kezéből a másikba és figyelte a fel- felcsillanő homokszemeiket. • Szórta a homokot és az életről gondolko dott. Ez még sohasem esett meg vele, nem arra való a paraszt, hogy az élet folyásán töprengjen. A parasztnak nem kenyere az elmélkedés, él és minden világos előtte, ha pedig valamit nem ért, ha valamit nem tud magának megmagyarázni, lemagyarázzák ne ki a templomban a szentírás ősi, nehezen érthető titkos nyelvén, mert „az isteni ke gyelem több minden emberi értelemnél...“ Janó most mégis az életről gondolkodott, a maga és mások életéről, próbálta kifür készni az élet értelmét, okát és lényegét. Éh és dolgozott, eddig mindig csak dol gozott, egész életében egy pillanatra sem pihent meg. .Természetesnek tartotta ezt: az ember számára mi sem természetesebb, mint a munka. Természetesnek tartotta azt is, hogy az élet egyhangúan és valahogy hasztalanul telik, örömtelenül, eseményte lenül. Janót nem fogta meg az a tanítás, hogy földi életünk csak a szenvedések és siralom völgye, amelyért örök jutalom vár ránk a másvilágon; de lelke mélyén mégis élt és hatott ez a gondolat, amelyre tulaj donképpen nem is tanították, inkább örökül kapta, apja és nagyapja példája ojtotta be lé, akik egyre csak a bibliát bújták és ma gyarázták. Ha néhanapján gondolt is másfaj ta életre, ha eszébe jutott, hogy kitörjön a sorból, csak legyintett egyet, elűzte ma gától a gondolatot: annyira mélyen gyöke rezett benne a megnyugvás, nem isten aka ratában, hanem az életben, a paraszti sors ban, alázatos és megalázott élete változha- tatían menetében. De most fellázadt. Élete szilárdnak vélt alapjai már régen megrendültek. Az ősi bölcsesség néhány esz tendő alatt elavult, hasznavehetetlenné vált, mert nem ebben a világban és nem ezért a világért született. Janónak, szegény és be csületes parasztok ivadékának becstelen gaz dagokat kellett megismernie ahhoz, hogy felfedezze a régi igazság tarthatatlanságát. Az utolsó összecsapással — Ondrejkó halá lával csordultig telt a pohár. Fellázadt, fel kellett lázadnia, mert igazielkű ember volt és a szívében egyszerű, de örök emberi vágy élt a boldogság után. Gbúr Janó persze nem tudta pontosan, miért és mi ellen lázadt fel: erről nem is gondolkozott. Régi életén tűnődött — kissé bánkódott a lovak miatt, elképzelte, hogyan vágtat végig a falun, csak úgy reng alatta a föld, asszonyok és lányok az ablakhoz rö pülnek és összesúgnak: derék gazda ez a Gbúr Janó, ért a lovakhoz, jói tartja őket, olyanok, mint a parádés paripák... Majd további sorsát fontolgatta. Hogyan rendezze be az életét: hiszen nem mindennapos eset, hogy egy módos gazda máról holnapra a leg szegényebbek sorába kerüljön. Menjen ki a világba — sokan mennek el mostanában — vagy maradjon itt és lépjen be a szövet kezetbe? így tépelődik Gbúr Janó, de gondolatai mélyén huncut vidámság bujkál, a könnyű ség érzése egy pillanatra sem hagyja el. Bár még nem látja tisztán, hogyan fog élni, azt az egyet tudja: olyan rossz sora soha többé nem lesz, mint eddig volt. A jókedv és tiszta könnyűség érzése An- ka fehér arcának képéhez kapcsolódik: a fehér arc ott lebeg a szeme előtt, belopja magát a gondolataiba, majd újra szertefosz lik a hajnali derengésben. Gbúr Janónak édes érzés önti el a szíve táját, félálomban üldögél háza küszöbén, ar cát játékosan csiklandozzák az első nap sugarak és kamaszkora óta először — ál modozik ... 4. Ondrejkó temetése napján ragyogón sütött a nap.
