Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - Vladimír Mináč: Bánat (ford. Havas Márta, rajzolta Lőrincz Gyula)
Nincs szebb faluhelyen az ilyen tiszta augusztusi időnél. A nap békésen mosolyog le az égről, melegít, de már nem éget. Nap sütötte kis bárányfelhők — fehérek, fino mak. habosak — lassan vándorolnak a tiszta kék messzeségbe. A levegő könnyű, áttet sző, annak a tiszta szeptemberi felhőnek elő hírnöke, amely messzi utakra csábít. A fák bűcsűzó zöld szépségben pompáznak: sötét zöld fenyvesek, bamászöld bükkösök, sűrű erdők bamássárga bükkmakkal pettyezett zöldje. A legelők dúsan illatoznak és moh lepte tűlevelű fák közt gombák hallgatnak meg lapulva. Minden frisseséget, kiegyensúlyozott nyu galmat áraszt. Ilyen napon temették Ondrejkőt. A ha rangok kihívóan, vidáman zengtek, de hang jukból egyben megrendülés, irgalmatlan ke ménység is áradt. A fekete menet komoran, súlyosan sötétlett a szikrázó napfényben, a poros fehér úton ... A munka szünetelt, az élet megállt; az egész falu feketébe öltözött. Eljöttek vala mennyien: az öreg Holkó ragyogó tisztán, galambfehér hajával és fehér bajuszával, Hvaliarék komoly, szigorú, arccal; a szálas, erős Gbúr Janó összeszorított szájjal, hogy elfojtsa feltörő sírását; Ondrejkó pajtásai és fehérbe öltözött kis koszorúslányok; halkan sirdogáló asszonyok fekete csoportja. Anka mereven lépkedett a járási párttit kár és az öreg Holkó * között. Nem kellett támogatni, érezte, hogy mind, mind támogat ják, akik eljöttek, hogy Ondrejkót elkísérjék utolsó útjára. Itt voltak a szomszédos falvak és a járási székhely öreg kommunistái, a környékbeli szőve tke ze tesek, parasztok; ismerősök és ismeretlenek is. Eli jöttek a konzervgyár mun kásai, öregek, fiatalok egyaránt. Elől a járási székhely pionírjai vitték a vörös zászlót. Hangos zokogás hasított a tömegbe. Az emberek szívét e hangra egyazon érzés do bogtatta, sajnálat és harag, emberi gyűlölet a rosszaság, a gonoszság ellen, amely le gázolja az ifjúság reményeit, a szépség ad ta örömet. A menet némán haladt el Grzso elhagyott, kihalt háza előtt. Csak az asszonyok sírtak fel hangosabban, sírásuk átcsapott a gyü lekezeten, mint szélroham a nyárfa koroná ján, azután megint elcsitult. A temetőben, a mozdulatlanul álló lucfenyők alatt felhang zott az Intemacionálé. Döngve hulltak a rögök Ondrejkó kopor sójára. Bánat, óh, bánat... Ankának mégis bele kellett kapaszkodnia az öreg Holkóba. Az utolsó búcsúnál, a koppanó rögök süket, könyörtelen hangjára elhagy ta ereje. De azután felegyenesedett; felegyenesítet te a jól ismert, szeretett dal. Magasra emelte fejét és énekelt, bár szeme még tele volt könnyel. Bánat — igen. De erős, közös, megtisztító bánat. így érezte Anka ebben a pillanatban. így érezte Gbúr Janó, az öreg Holkó, így érez ték Hvaliarék, a régi kommunisták, a kon zervgyár munkásai, így érezte a pionír is, aki a sír fölött tisztelegve meghajtotta a zászló L Fordította: Havas Márta.
