Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - Vladimír Mináč: Bánat (ford. Havas Márta, rajzolta Lőrincz Gyula)
nyedten lépkedett, mint aki mázsás terhet cipel a hátán. Janó önkéntelenül megdörzsölte a kezét, mintha piszkot akarna letörölni róla. Fellé legzett és hosszú évek óta először — elmo solyodott. 3. Ondrejkó harmadnap meghalt a kórházban belső vérzés következtében. Anka a kórházból maga vitte haza, maga öltöztette fel utolsó útjára, megmosdatta, megfésülte, sötétkék ünneplő ruhát adott rá. Az öltönyke jóformán új még, csak tavaly vette, de a kabát ujja és a nadrág már rö vid: hirtelen nőtt a gyerek az utóbbi időben. Anka száját egyetlen sóhaj sem hagyta el, szeméből egyetlen csepp könny sem csor dult, mióta Ondrejkó meghalt. Gyorsan dol gozott, mint a gép, egy pillanatra sem állt meg, félt megállni, félt gondolkodni. E né hány óra alatt éveket öregedett, lenszőke haja elvesztette fényét, a szája körüli alig észrevehető ráncok elmélyültek, megkemé nyedtek, a szeme száraz volt és üres. Alighogy a hír szétröppent a faluban, megindultak az asszonyok. Eljött a napa, tö rékeny kis öregasszony, féllábbal már a sír ban, Anka elhalt urának testvéménje, Zuzka támogatta. Eljött Sztolár Marka, Anka leány kori barátnője, most elvtársnője, harcostár sa. Eljöttek a szövetkezeti tagok, az isme rősök, az ura bajtársai. Gbúr Janó is eljött, lehajtott fejjel, mint valami bűnps. De mi kor az öreg Holkó, a párt elnöke megszorí totta a kezét, Janó érezte, hogy ezek az emberek, akiknek elhibázott házassága óta kitért az útjából, most újra befogadják ma guk közé, csendesen odabólintanak neki, a szemükkel azt mondják: derék ember vagy, Gbúr Janó, férfiasán leszámoltál a sorssal. Olyan emberek is megjelentek, akik ed dig ívben elkerülték Anka házát, akik ezelőtt hallani sem akartak a bolsevik Arikéról és bolsevik társairól, a „kolhozistákról“, ahogy az öreg Grzsó nevezte el őket és ahogy később a fél falu szajkózta utána. Eljött Hvaliar Márton, népes, nagy gaz dacsalád feje, fehér ingben és fekete mel lényben, pomádés hajjal. Saótlanul, lesü tött szemmel haladt át az emberek között, akik közül nem egyet ellenségének tartott. — Vigasztaljon téged az Úristen, Anka... Dolgos, kőkemény kezével megszorította Anka kezét. Kézszorításában, acélos, értel mes tekintetében olvasni lehetett: számít hatsz rám a szerencsétlenségben, Anka, rám is támaszkodhatsz, ember vagyok én, az emberekkel tartok az olyan fenevadak elle nében, amilyen Grzsó .., Nyomában jöttek a fivérei, fiai, menyei, beházasodott vejeL És Grzsóék meg az öreg Jahodnik kivételével nyomában jött az egész falu, szipogó asszonyok és hallgató férfiak, eljöttek, egy-egy vigasztaló szót mondtak, támogatták bánatában a kővé merevedett, élettelen Ankát. Az öreg Vranyiamé nemrégiben halálosán összeveszett Ankával a szövetkezett miatt és égre-földre esküdözött, hogy inkább meghal, mintsem Ankának kezet adjon, a szemébe nézzen. Most ő is eljött, megtör tén állt előtte, Anka mellére ejtette a fejét, kendője lecsúszott őszbevegyült hajáról, és keserves sírásra fakadt: — Bocsáss meg nekem, Anka, bocsáss meg, édes lányom... vétettem isten tör vénye ellen, rossz voltam hozzád ... Anka, mintha csak ebben a pillanatban tért voina magához. Szája megvonaglott, kes- kenyre zárt ajka legörbült. Felsikoltott *— szívig hasított a hangja — arca elé csapta két kezét, az asztalra hanyatlott, a kopor sóhoz, Ondrejkó szőke kis feje mellé, amely szép, békés volt a halálban, és zokogott, zokogott... — Sírd ki magad, Anka. A bánat úgy fek szik az ember szívén, mint a nehéz kő, csak könnyek tudják megmozdítani... Anka sírt, sírt, a sírás egyre erősödött a szobában, az asszonyok is rákezdték a zo kogást, a férfiak meg elfordított arccal, fél szegen húzogatták elő zsebkendőjüket és lopva megtörülték könnyes szemüket. A sírásba fájdalmas kiáltások vegyültek:' — Jaj, de nagy bánat, de nagy bánat... — Milyen jó fiú volt, szófogadó, vizet hordott nekem, szegény öregasszonynak, hányszor segített... — Oh, Ondrejkó, Ondrejkó, megölt téged az az alávaló kutya ... Az asszonyok szeméből újra megeredt a könny. A férfiak lassan kiszállingóztak a pit varba, az udvarra, a meleg nyári estébe. Csoportokba verődve álldogáltak, némán, feszengve, egykori ellenségek, akiket most közös érzés kapcsolt össze. Ebben a csend ben Hvaliar Márton nyíltan, egyenesen ki mondta, olyan egyenesen, ahogy egész éle tében élt és-beszélt: — -Fel kéne akasztani azt a gazembert... ! Sorra kezet nyújtott az embereknek, elő ször Hóikénak, a pártelnöknek. Példáját követték a fivérei, fiai, vejei, paroláztak Holkóval, megszorították a kezét, mintha a tulajdon fia halt volna meg. Az öreg Hoíkó elérzékenyült, szíve szorongott 'a bánattői, de ugyanakkor új érzés feszítette: az erő, az emberség szította öröm és elfúltan is mételgette : — Emberek, jó emberek,... A férfiak lassan szétszéledtek, csoporton ként tűntek el az éjszaka sötétjében. A szo bából még mindig messzire hangzott az asz- szonyok sírása. Gbúr Janó Hvaliarékkal együtt indult ha-
