Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - Vladimír Mináč: Bánat (ford. Havas Márta, rajzolta Lőrincz Gyula)
— Tán hagyjam magam meglopni?! Minek dézsmálja a másét?! — De tüstént észbe kapott, nyugalmat erőszakolt magára: — A gyerek csak gyerek. Tudj isten mit fecsegett össze ... Mondom, letört az ág, a gyerek leesett... Janó ferdén nézett Grzsóra, majd undor ral elfordult. Lábára csavarta a nedves kap- cát, felhúzta a csizmáját, mintha az öreg ott se lett volna. Grzsó ült a helyén és lenyelte mérgét. A zsebrák... még egy évvel ezelőtt hason csúszott előtte, Grzsó előtt és most — nézd, hogy kakaskodik. Ej, de szeretné lenyesni a taraját! De tudta, csínján kell bánni ezzel a keményfejüvel, különben nem boldogul vele. Grzsónak, ahogy mondják, volt magához való esze; meg tudta ítélni az embereket, sokat forgott a világban, járt mindenféle utakon. Janón már rajta volt a csizma, fel akart állni, de Grzsó megfogta a kabátujját: — Hová szaladsz? Csitítö, atyai mozdulattal megérintette Ja nó vállát. — Nem veszekedni jöttem, Jankó, hanem azért, hogy rendbehozzam a szénátokat. — Fölösleges vólt — dörmögte Janó. De az öreg, mintha nem is hallotta volna, nagyot sóhajtott és Janó felé vágott a sze mével: — Otthon a helyem se találom a lármától. A lány bőg, a két szemét kisírja. Az asszony meg ordít, mintha nyúznák — majd megha sadt tőle a fülem. No, mondom, ml a szösz, megkergültetek asszonyok, elment az esze tek ... összevesztek — majd kibékülnek ... — Nem vesztünk össze! Az öreg kérdő arccal nézett Janóra. — Nem vesztünk össze! — ismételte éle sen Janó. — Széjjelmentünk, örökre! Az öreg Grzsó összegörnyedt, mintha megütötték volna. Isten is eszébe jutott; miért bünteti ennyire? Talán akarta ő va laha is, hogy ez a rongyos legyen a veje? Talán nem dacolt asszonysírással, perlekedés sel, amíg csak lehetett? Tudta ő jól, hogy csak rossz vége lehet annak, ha rongy át fogad be a házába! Most mégis meg kell alázkodnia előtte, kö nyörögnie kell neki: — No... no, Jankó, lassan járj, tovább érsz. A fiatalok gyorsan hajtják a szeke ret ... A harag elmúlik, ahogy jött és te ne hallgass a tanácsára. Gondold meg, Jankó... — Meggondoltam ... ! — De vajon — jól meggondoltad-e?! — Jól! — Vége lesz köztünk a rokonságnak — aztán nyelheted az éhkoppot... — Van két kezem ... ! — És mit kezdesz velük? Elpusztulsz jó szág, iga nélkül... — Az én gondom ... Az öregben forrt, füstölt a harag. Nehe zen türtőztette magát, hogy ki ne robbanjon. — No... no, Jankó, csak okkal-móddal. És mit fogsz csinálni, elmész szolgának... vagy beállsz azokhoz a ... kolhozisták hoz ... ? ! — Akár azokhoz is... ! — Hehehe — nevette el magát az öreg hamis, reszketős nevetéssel. — Ezt ugyan jól kifundáítad, az a vörös boszorkány úgy lát szik igazán megbabonázott, megzavarta a fe jed. A szövetkezetbe, hehehe ... és ha fel fordul, há? Egykettőre felfordul, híre-pora se lesz! Te meg hoppon maradsz, mihez fogsz majd?! Az öreg tüzbe jött, látszott — utolsó be tűig hiszi, amit mond. Mintha az öreg Grzsó erős meggyőződése Janóra is hatott voína. Megingott. Jól ismerte a nyomort — nem tetszett neki. Jobb, ha az embernek lova, paripája, négy tehene van az istállóban, mint ha idegenek közt hányódik, máról holnap ra él, megalázás a kenyere. De azután eszé be jutott Anka, Ondrejkó, a tisztaság érzése, ami Anka szobájában elfogta. Felemelkedett és bátran állt az öreg Grzsó felett, mint a bíró. — Inkább megdöglök, mintsem ilyen mo csokban éljek! Sarkon fordult, nem is nézett már az öreg re, lemászott a létrán. Bement az istállóba, kivezette a lovakat, megveregette mindegyi ket, szerette őket. A teheneket is kivezette. Az öreg ült a létra alsó fokán és ámultán nézte. Nem bírta ésszel felfogni, hogy valaki önszántából éldobja magától a vagyont! Űj- ra megrohanta a félelem, valami érthetetlen től félt ebben a világban, melyben a legkö zelebbi hozzátartozója is napról napra vál tozik. Érezte, hogy kezéből, lábából, egész testéből elszáll az erő. Egyszerre megöre gedett, összeesett. Ellenséges világ vette kö rül, mintha vasabronccsal szorítaná, olyan világ, amelyben az öreg Grzsó nem tud el igazodni, amely az ő halálára vár. Torkához kapott a rátörő félelemben: halál, halál, ha lál ... Nagyot lélegzett, ujjait a mellére szo rította. Sajnálkozó, idegenül csengő hangon fordult Janóhoz: — Még meggondolhatnád, Jankó... Jankó, mintha nem is hallotta volna az öreget, már szinte jókedvűen, huncutkodva mondta: — Nocsak, fogja meg őket — mutatott a lovakra. Az öreg engedelmesen megfogta a kantárt. Janó a teheneket hajtotta. Bezárta a kaput és az öreg után kiáltott: — Jó egészséget! És tartson meg — rossz emlékezetében ... ! Az öreg Grzsó nem főt dúlt vissza. Gör-
