Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - Vladimír Mináč: Bánat (ford. Havas Márta, rajzolta Lőrincz Gyula)
megfeszült, hátán végigfutott á hideg. Az asszonyra nézett, a megvadult, kócos asszony ra és hirtelen gyűlölet lobbant benne, magas ra csapott, szétáradt egész testében. Nagyot fújt. — Hallgass... — mondotta fojtott han gon. De az asszony nem hallgatott el, semmi nem tudta volna most elnémítani. — Futsz utána ... ! — kiabált magából kikelve. — Futsz utána, tudom ... ! A vörös boszorkány után ... Janóra vetette magát. Janó indulatosan el lökte magától, az asszony ellódult, az udvar közepére tántorgott. Janó utána lépett ne- kiszilajodva, már nem is próbált gátat vetni felgyülemlett haragjának. — Te ... te ... szemét... ! Egyszer még a lába nyomát fogod csókolni, érted? Ne merészeid még egyszer abba a mocskos szádba vermi a nevét érted?! A falu felett megvillant az ég. Az asszony iszonyodva látta, hogy Janó ökölbeszorított kézzel közeledik felé, egyetlen gondolat tart ja hatalmában: ütni, ütni, kiadni magából minden felgyülemlett haragot és gyűlöletet De nem mozdult, nem szokta meg, hogy hátráljon. Mindig meg kellett kapnia min dent amit csak kívánt az élettől és most sem fogta fel, hogy az ura fölött örökre elvesztette hatalmát. Visszavonhatatlanul. Ahelyett, hogy engedett volna, még jobban megbokrosodott rikácsolt, szájából fröccsent a nyál: — lator ... koldus ... ! Csak merészelj! Mi vagy te? Koldus...! Az én pénzem nél kül tető se lenne a fejed fölött Hát a lovak, tehenek?! Kié a jószág, a tiéd — vagy az enyém?! Koldus — no még csak azt me részeld ... hőha.. - Illeti«! mozdulatot tett. Janóban felforrt a düh. — Hallgass, mert agyonütlek... ! — mondta különös, fojtott hangon. Már egész közel álltak egymáshoz. Az asszony egyetlen lépést sem hátrált, teste megfeszült és tajtékzó dühvei vágta Janó szemébe: — Koldus ... ! üsd agyon azt a ... ! Ocsmány szót köpött ki. A férfi két kerekre tágult eszelős sze met, vadul lengő fekete hajfonatokat látott maga előtt. Vakon ütött. Villanásnyi sikóly, a szemek eltűntek, a fehér ing lobogott a szélviharban. Az asszony elvágódott. Janó ott állt fölötte és mély megkönnyeb bülést érzete Soha életéből nem ütött meg senkit, fél a saját erejétől. Erre az ütésre sokáig, nagyon sokáig készült, beíeöntötte elhibázott életének minden keserűségét, minden megalázást, minden boldogtalanságot. Remegő testtel állt és tudta, hogy régi éle tét most végleg agyonütötte, nincs már visz- szaút Az asszony magához tért. Értetlenül, pa naszosan kiáltotta: — Janieskö ... mit tettél?! A férfi nyomatékosan, szigorúan. de már harag nélkül szólt, mintha a dolog nem is tartozna rá: — Takarodj, ahonnan jöttél. És soha többé ne kerülj a szemem elé, soha többé, érted?! — Janicskó... ! — jajdult fel az asszony. A férfi rá se nézett, bement a házba, kis idő múlva visszajött, az asszony ládáját hozta. Kihordta az ágyneműt, a fehérneműt, kicipelte a tükrös szekrényt. Az asszony csak ült a földön és nagyra- nyflt szemmel nézett rá. — Janicskó ... mit csinálsz ... ? De a férfi rá se hederített, kihordott mindent, felült a kocsira. A bakról lehajolt és szárazon mondta: — Mondd meg apádnak, holnap elviszem neki a lovakat és a jószágot. Téged pedig ne lássalak többet ezen az udvaron, még a nyomodat se. A lovak közé csördített. Az asszony felugrott, a kocsi után vetette magát, az ülésbe kapaszkodott. — Janicskóó... A kocsi végigzörgött a patakon átvezető pallón. Az asszony megtántorodott, amikor a kocsi éles kanyarral fordult az útra, majd elesett, aztán ott maradt állva és mozdulat lanul bámult a kocsi után, amely már el tűnt a viharban. A. falu felett tüzes, lilás-fehér villám szel te ketté az eget, a iHalubenyectől egészen a túlsó oldalig, a Kopnéig. Nyomban rá meg dördült az ég, csattogva, élesen, mintha szét akarná tépni a földet Robaj, dübör gés zúgott át a völgyön, szinte belereme- gett a táj. Nagy esőcseppek vágtak az út porába, súlyosan, mint a folyékony ezüst Atban a pillanatban megeredt a zápor, egy lépésnyire sem lehetett látni a felhőszaka dásban. A lovak felágaskodtak minden villámcsa pásnál. De Janó csaknem vidáman ostorozta őket, röpült a sűrű záporban, be sem taka- rődzott, nem tér.t ki a patakban ömlő esd elől, melyet a szél az arcába csapott Nem gondolt semmire, új könnyűség szállta meg, mintha sok, sok évet dobott volna le a vál láról. Fiatalosan kihúzta magát, egyenes de rékkal feszült a vihar ellen, csak épp, hogy nem kezdett énekelni. Ankánál még világosság volt Elvágtatott a ház előtt és jóleső érzéssel töltötte el a gon dolat, hogy Anka hallja a kocsidübörgést és tudja, hogy ő, Janó, most segítségére siet A vihar tombolt felette és körülötte, csak akkor ült el, mikor Janó a városba ért Megvárta az orvost, aki fáradt volt és mo-
