Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - Vladimír Mináč: Bánat (ford. Havas Márta, rajzolta Lőrincz Gyula)
ugrott a kapukon és kerítéseken, milliónyi apró homokszemet vágott az ablakokhoz, A holdat sötét, fenyegető feíiegek takarták el. A kocsma előtt a szél letépte a kolorádóbo- gár plakátot, felkapta, a magasba röpítette, majd a földhöz vágta megint, s csattogtat ta, miijt nagy szárnyakat. A fák hajladoz tak a szálnyiamban, a sudár fiatalok ruga nyosán, engedékenyen, az öregek vonakod va, kelletlenül, koronájuk kihívóan zúgott, ősi harcukat vívták a viharral. Gbúr Janó udvarán a terebélyes kőrisfa nem engedett a viharnak. Koronája úgy fe szült a szél ellen, mint valami hatalmas mellkas. A fergefceg nekirohant, elugrott és rárontott újra, próbálta áttörni az akadályt, az ellenséges bástyát, de az nem adta meg magát. Ez a fa Gbúrék családi kőrisfája volt. Még Janó nagyapja ültette, hogy jő lesz bútorra az unokáknak, dédunokáknak. De a Gbúr nemzetségben csak azért sem született lány — csupa fiú, az amúgy is kis birtok egyre apróbb darabokra szakadt — így hát a kő risfa állt tovább, elborította az udvart, a házat, az egész gazdaságot. Janó bement a fészerbe, ahol a lószerszá mot tartotta. Kihúzott egy könnyű kis ko csit, rárakta a szerszámot és nekifeszülve a szélnek indult az istállóba. Mikor kivezette Ciszárt, a szélvihar olyan erővel vágta be mögötte az ajtót, hogy a ló megugrott, mintha puskát sütöttek volna el a füle mel lett. Az udvarra nagy porfelhő csapódott, elbo rította, a közepén sebes kört írt le és eltűnt. Mikor Janó a port átkozva szétnézett, látta, hogy házuk ajtajában a felesége áll. Ott lesett a küszöbön, •kócosán, kövéren, egy szál ingben, ahogy az ágyból kiugrott és pró bált általnézni a sötétségen. Janó némán igazgatta Ciszár kantárát. — Te vagy az? — szólalt meg végre az asszony. A hangja mézes, alázatos volt. — Én — dörmögte Janó az orra alatt. — És ... mit csinálsz? — A városba megyek___ — Most? Éjnek idején? Vihar közele dik ... Janó hallgatott. Az asszony még kedveskedve, de már ha ragba hajló hangon firtatta: — Beszélj már, mért nem beszélsz? Mi nek mégy a városba?! Janó kelletlenül kibökte: — Doktorhoz... i — Üúgy ... tán apa betegedett meg ? — Nem. — Vagy édesanya? — Nem. — Hát akkor mondd már, hogy kicsoda. ÁÍLsz mint a faszent — harapófogóval se lehet kihúzni belőled a szót. Janó csak düimyögött valamit és befordult az istállóba. Kivezette a másik lovat és szó nélkül kezdte befogni a kocsiba. Az asszony lement a lépcsőn, mezítelen lábávai végigcsattogott az udvaron, leszo rította az ingét, melyet a szélvihar a feje fölé emelt és odaszaladt Janóhoz. — Ki beteg! Mondd ... ! Indulatosan a karja után kapott. Janó elrántotta a kezét, mintha valami nagy csúszó-mászó érintette volna meg. — Hagyj békében... ! — mordult rá sö téten. De az asszonyban már elhatalmasodott a harag, minden kedveskedés eltűnt a hangjá ból, parancsolón támadt Janóra: — Nem hagylak ,.. ! Beszélj ... ! — Ondrejkó... — morogta Janó, hogy nyugta legyen. Rá sem tudott nézni az asz- szonyra, úgy megutálta egyszerre. Az asszony megtántorodott, mintha ütés érte volna. A szél belekapott az ingébe, nagy, kövér combja egy pillanatra megvillant a sötétben. — Az elnöknő fia ... Hangjában félelem, rettegés, balsejtelem remegett. Janó hallgatott. Az asszony mohón leste a szavát, várta, mit mond az embere, szíve választottja, akit szeret, aki után annyit törte magát, a szü lők akaratával és az egész világgal dacolva. De Janó hallgatott, igazgatta a hámot és nem is nézett arrafelé, ahol a felesége állt. — Az elnöknő fia... — suttogta még egyszer az asszony. Megsemmisülten állt, le- csüggő kezekkel. Hosszú fekete haját az ar cába zilálta a szél, tehetetlen volt és egyben visszataszító. Janó hallotta sóhajforma sut togását, de nem szólt hozzá. Igen, az asz- szony szereti őt, de az ilyen szerelem nem boldogít, inkább a sírba viszi az embert. Uralomvágyó, parancsoló szerelem ez, a va gyon támogatja. A birtok ránehezedik, mint lóra a hám. Nem akar ilyen szerelmet, már nem akarja. És soha többé nem kell már belőle. A szél befütyült a kéményen, kereszfcül- zúgott a kőrisfa koronáján. Kiseperte a ko csi alján szétszóródott szalmapozdorját, meg forgatta a levegőben és felröpítette a ház fölé. Északon, a Halubenyec fölött villám hasította át az eget. A hegyek mögül távoli, földalatti zúgás morajlott Az asszony hirtelen felegyenesedett, nagy volt és esetlen s fenyegetően rázta égnek emelt kezét. — Bomolsz utána ... ! Bomolsz ... ! — tört ki vadul, hangja túlharsogta a szél sü- völtését, a közeledő vihar zúgását. Janó heves mozdulattal elfordult a ló mel lől. Feje majd szétpattant a visszafojtott haragtól, egész teste természetellenesen
