Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - Vladimír Mináč: Bánat (ford. Havas Márta, rajzolta Lőrincz Gyula)
Nézte Anka lenszőke haját — az asszony még mindig szemrevalő. Bólintott, a kalapját forgatta. — Ecettel kéne, Anka. Anka felemelte a fejét, mintha álomból ébredne, — Igen, ecettel... Felállt, gyorsan odament a konyhaedénv- myel megrakott polchoz, lekapta iaz ecetes üveget, sietett, mintha Ondrejkó élete függ ne minden apróságtól. Bedörzsölte ecettel és halkan suttogta: —- Ondrejkó ... Ondrejkó -.. Ondrejkó kis teste csupa seb volt és ahol nem vérzett, ott kék foltok sötétlettek, Grzso dorongjának emlékei. Anka csak néz te a gyereket, hitetlenül csóválta a fejét, mintha valami nagy félreértésen, megfogha tatlan híren csodálkozna. Egyszerre vadul felugrott, szemében köny- nyek fénylettek, de arca haragos volt és magas, átható hangon kiáltotta: — Ki tette ezt vele? Kicsoda?! Gbúr Janó lehajtotta a fejét és merőn nézte a kalapját. Anka hozzáugrott, vállon ragadta és megrázta: — Mondd már ... Mért nem mondod ?! Gbúr Janó nem emelte fel a tekintetét, el is fordult, 'hogy a szeme ne találkozzon Anka eszelős pillantásával. — Azt mondja, hogy Grzso... az apó som . ,. Janónak torkán akadt a szó, legszíveseb ben a fekete föld alá süllyedt volna, hogy vége legyen már, örökre vége legyen átko zott életének. Ankának iecsüggedt a keze. Ahogy fellob bant, úgy el is szállt belőle minden erő, el lépett Janótól és kétségbeesetten az ágyra vetette magát. Ondrejkó magához tért, fel nyitotta a szemét és ügy látszott, elmoso lyodik : — Mama... 1 Anka hangosan felzokogott. Janó egyik lábáról a másikra állt, nem tudta, mit tegyen, mit mondjon. Fájt a szíve Ankáért, nagyon fájt, ott azon nyomban az életét adta volna, csak hogy segítsen raj ta. Két lépést tett az ajtó felé, majd a szo ba közepén határozatlanul megállt. — Éppen az öreghez mentem... — gyű- rögette a kalapját, — hivatott. Egyszer csak hallom, a kis utcában nyög valaki. Lehajo lok, hát ő az, szegényke... — A hangja meg csuklóit. Anka letörölte a könnyeit. Betakargatta a nyöszörgő gyereket. Fejét a férfi felé fordí totta, nézett rá, de mintha nem is látta vol na. Janó megijedt az asszony üres, hideg pillantásától. Felsóhajtott. — Csak szerencsétlenséget hozok rád, An ka ... Pedig én ... lelkemre v mondom ... eh... ! Elfordította az arcát és indult az ajtó felé. Megfogta a kilincset, majd lassan, félén ken megfordult. — Anka... De Anka már megint a fiát nézte, szeme csak az elkinzott kis arcot látta, füle csak a nehéz, fájdalmas nyögést hallotta. Ondrejkó nehezen lélegzett, mintha belül ről fojtogatná valami, az arca halványodott, egyre halványodott, olyan volt, mint a pa pír, már-már halottra vált a színe. Ahogy nézte a gyereket, egyszerre iszonyatos féle lem hasított bele, eddig nem is gondolt rá, de most riadót vert szívében a gondolat: meghal, ó, meghal... Gbúr Janó elmozdult az ajtótól és gyor san, határozottan az ágyhoz lépett. Óvatosan megérintette Anka vállát. — Segíteni szeretnék, Anka ... Befogok ... doktorért megyek... Anka felnézett, mintha nehéz álomból éb redne, maga előtt látta a nagy, erős férfit, reménykedve megragadta a kezét és lázasan suttogta: — Igen ... igen ... doktorért... Felállt, a kezét sem engedte ei és sürgető en tolta az ajtó felé. Valamennyire megnyu godott. Kikísérte az udvarra. — Köszönöm. Mindent köszönök, Jankó. Jankói Egy pillanatra Anka szeme előtt felvillant a fiatalságuk, amikor Gbúr János még Jankó volt, az ő Jankója. Ott álltak egymással szemben és mind ketten örömest visszaforgatták volna tíz esztendővel az időt. A hold karéja magasan úszott a kertek felett. A szellő lehűlt, meg erősödött, belekapott a fák koronájába, port kavart fel az úton. Anka megborzongott. Janó felocsúdott kábulatából és erővel el fordította Anka arcára tapadt tekintetét. Nem* minden hiába, a múlt nem tér vissza többé. Mélyen felsóhajtott. — Elrontottam az életemet, Anka. El rontottam^ eh ... Anka elengedte a kezét. — Ami volt, elmúlt, Jankó. Nem tér vissza — mondta szomorúan. — Nem tér vissza... ! — ismételte Janó haragosan és érzett, hogy Összecsikorítja a fogát, ökölbe szorítja a kezét. Majd lehajtot ta a fejét, hangja odaadó, alázatos sutto gássá halkult: — Bizony ... nem tér vissza .... Hevesen elfordult és hosszú léptekkel megindult az úton. Anka állva maradt a ka punál, amíg az erősödő szél zúgása el nem nyelte Janó lépteinek zaját. 2. Az ütem porfelhő kavargóit, óriási ször nyetegként hömpölygött a házak körött, „át
