Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - Vladimír Mináč: Bánat (ford. Havas Márta, rajzolta Lőrincz Gyula)
szereteti volna hangosan felsírni, olyat kiál tana, hogy a falu másik végén is meghallják. Mama, mama, hol vagy? — No, hisz én majd ... ne félj! Az ember valamivel motoszkált odalenn: Ondrejkó féiszemmel lenézett: Iszonyodva látta, hogy az ágak között valami közeledik felé és egyszerre csak éleshegyű dorongot látott maga előtt A dorong vége egyre kö zelebb ingadozott az ágak között, Ondrejkót kereste. Meg is találta már, fájdalmasan a lapockájába szúrt. Ondrejkó halkan feljaj- dult. Könnyek szöktek a szemébe és végig peregtek az arcán. — Majd adok én neked ... a másét dézs málni A dorong újból és újból belevágott a gye rekbe. Szurkálta a lábát, kezét. Ondrejkó magához tért dermedt rémületéből és egyre magasabbra kapaszkodott. A dorong éles he gye üldözte, ütötte, szúrta. Ondrejkó felmászott a fa tetejére. Onnan látni lehetett az alvéget, itt-ott fények pis lákoltak és a kocsma előtt hosszú fénysáv terült el az úton. Ondrejkó arra felé bámész kodott, szeretett volna ellátni egész a házu kig, akkor biztosan a mama is észreveszi őt és segítségére siet. Nagyot sóhajtott, reme- gőn, ijedt kis szivének legmélyéről. Ám az öreg Grzso nem hagyta nyugodni. A dorong éles vége megint közeledett, megint szúrta, bökte, döfte. Még öt, még tíz centiméterrel magasabbra... A fa koronája hajladozik, meghajlik, az ágak recsegnek. De a dorong hegye éles ... — Nem menekülsz... ne félj! Az Öreg Grzso nekilendült és ádáz dühve! ütött. Ondrejkó felkiáltott. A körtefa koronája letört és Ondrejkó röpült, tompán a falnak ütődött, végigcsúszott az éles párkányon és ájultan zuhant a .kertaljai szűk utcába, a fal tövében a csalánosba. Az öreg Grzso köpött egyet, elhajította a dorongot. Figyelmesen nézegette a letört koronát és mérgesen dörmögte: — Kár... de nagy kár, no! Ebadta köly- ke ... ! A fal túlsó oldaláról, onnan, ahová On drejkó esett, halk nyögés hallatszott. Az öreg kissé meghökkent: tán csak nem tettem kárt benne, gondolta, de aztán legyintett és indult a ház felé. A falu álorrba merült. A házak fényes ablak-szeme lecsukódott, a kocs ma előtt is csendesedett a zaj. A halubenye- ci fenyves fölött felbukkant a sarlós hold. Gyenge fu valóm lebbent, megerősödött, át zúgott a patakmenti égerfák és a gyümöl csösök között. Ha el-elesitult, hallani lehetett Ondrejkó halk, panaszos nyögését. A kertalji kis utcában erőteljes férfiiép- tek koppantak. A kavics megcsikordult a vasalt csizma alatt. A férfi megállt, nem hitt- a fülének. Mi ez? A halk, elhaló nyöszörgés irányába in dult. A gyerektest fölé hajolt és gyufát gyújtott. — Ejha ... ez meg micsoda ? — húzta el csodálkozva a szót. A csalánban Ondrejkó feküdt; az arca könnyes, maszatos, csukott szempillája re meg. Az ingecskéje alá rejtett körték szét- nyomcdtak. elkeveredtek a felsebzett kis testből szivárgó vérrel. — Ondrejkó... — riadt meg az ember — mi történt veled? De Ondrejkó nem nyitotta ki a szemét, nem mozdult, csak újból felnyögött. — Nocsak... no — mondta a férfi és tanácstalanul megvakarta a fejét. Majd hirtelen elhatározással karjára vette a gyereket és nagy léptekkel elindult. Útközben egyre beszélt hozzá. — Ondrejkó, mi baj? Mi történt? Anka háza előtt Ondrejkó felnyitotta a szemét, körülnézett, mintha megismerné a környezetét és halkan suttogta: — Mama ... A férfi megállt. — Ne félj, hozzá megyünk. Mi történt? — Az öreg . .. Grzso ... doronggal... Megint elnémult, lehunyta a szemét. A férfi megállt az utcán Anka házának sötét ablakai előtt. Ondrejkót óvatosan le tette a kapu elé, bekopogott. — Elnöknő... ! Csend. A ház sötét volt és néma. De mintha az udvaron mozdulna valami. A férfi áthajolt a kapun és megismételte: — Elnöknő... itt vagy ? A konyha előtt a lépcsőről egy asszony emelkedett fel. — Itt. Ki az? — Én, nem ismersz meg? Gbúr Janó... — Te vagy az? — kapta fel a fejét Anka meg lene tten. — Mit akarsz? — indult a ka pu felé. — A fiadat hoztam, — mondta Janó és maga is érezte, hogy tű! hangosan beszél, hangja fülsértőn, tépi a nyári éjszaka csend jét. — A fiamat! — lélegzett fel Anka és sza ladni kezdett. — Én meg vacsorára várom, azt se tudom hova legyek a félelemtől. Már ott állt a kapunál. Szorongva áthajolt rajta. Janó éppen karjára emelte a gyere ket. Ondrejkó felnyögött. — Ö . . . — lehelte Anka és a kapuhoz tá maszkodott. — Ne félj, Anka. Nem lesz semmi baja. Gbúr Janó besurrant az udvarra, vitte az áléit gyereket be a házba. Áthaladt a ho mályos pitvaron, bement a szobába, a sötét ben kitapogatta az ágyat és ráfektette On- drejkőt. Anna követte, iélektelenül, bénult
