Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - Vladimír Mináč: Bánat (ford. Havas Márta, rajzolta Lőrincz Gyula)
{Lorincz Gyula rajzai) 1. Ondrejkó egész testévei a falhoz simult. Apró gyerekkezével végigtapogatta az érdes, dudoros felületet. Kereste a helyet, amelyet még napvilágnál szemelt ki magának. Egye nes. lapos kő állt ott ki a falból, foelefo- gódzhat, megvetheti rajta a lábát és egy ug rással feljuthat a kerítés tetejére. Megtalálta a követ és a falhoz lapult. Úgy rémlett neki, hogy a kertalji zűgutcában jár valaki, hogy a patak mentén mezítlábas lép tek alatt zizzen a fű. Hallgatódzott, még a lélegzetét is visszafojtotta. De a nyári este csendes volt és nyugal mas. Csak lentről, a kocsma felől ütődött tompa zsivaj a füléhez, a hangok elvegyül tek és összefolytak a patak halk, békés cso bogásával. Az esti szellő éppen csak meg- lebbentette a faleveleket, nem is fújt, alig suhant, csak játszadozott, mint csendes, jó gyermek lefekvés előtt. A szellő könnyű volt és illatokat hozott. Tehénszagot, — a csorda alkonya ttaí erre ment haza a legelőről, — tej, kakukkfű és székfü ismerős szagát; lekaszált sarjú illa tát a rétekről; a patak nedves és fűszeres páráját; kertek, beérő almák jő szagát, és mindenekfelett körteszagot, puha, zamatos körték szédltően kellemes illatát. Ondrejkó- nak hideg futott végig a hátán, mikor ez az illat megcsapta. Már nem habozott. Ügyesen felugrott a kiugró kőre, óvatosan végigtapo gatta a fal tetejét. Tudta, hogy a párkány vakolátát, üvegdarabokkal, vastag palack üveg éles szilánkjaival tűzdelték meg. A falhoz lapult, körülnézett. Sötét volt, még nem jött fel a hold. De így is látta, hogy a körtefa ritkás levelei között nagy, nehéz gyümölcsök fehérlenek. A fa közvetlenül a fal mellett állt. A gyerek megfeszítette iz mait, nekirugaszkodott és belevetette ma gát a sötétségbe. Kezével elkapott egy jó kora ágat, a fa megremegett és a felső galy- lyakról nagy, túlérett gyümölcsök hulltak nesztelenül a fűbe. Ondrejkó szétnyitotta az ingét és kezdte berakosgatni a körtéket. De aztán abba hagyta, nem bírt ellenállni, mohón beleha rapott egybe és felsóhajtott a gyönyörűség től: a hűvös édesség szétömlőtt a szájában, egész testében. Csak ekkor fogta el félelem és lelkifurdalás. Ha mama ezt tudná, gondol ta rémülten, és a zamatos édesség egyszer re a torkán akadt, fojtogatta. Már éppen ott akart hagyni mindent, amikor lentről egy hang hallatszott: — Csak gyere le szépen ... Majdnem leesett ijedtében. Kétségbeeset ten kapaszkodott az ágba, nézni sem mert lefelé, ahonnan a ravaszul hízelgő, vastag hang szállt fel hozzá. Ügyis tudta már, az első pillanatban rájött, hogy rajtavesztett: az öreg Grzso áll odalent, márpedig az nem ismer szánalmat, sem könyörületet, nincs lelke, ahogy mama szokta mondani. — Jössz le mindjárt, te fattyú! A hang már nem volt hízelgő, hanem fe nyegető, haragos. Ondrejkó hallgatott, az ágba fogódzott és MÍüI t#**** Iría; Vladimír Mináč
