Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - Fábry Zoltán: Kevesebb versek - több költészetet!
„Segít a nép! Ideküldött a gyógyintézetbe, lesi szavam az orvosok ifja és öregje.” Ez így persze nem hat, iskolás dicsekvő „lám”, mely elkerüli e lét nehezét és nyomasztó légkörét. Amikor hű marad alapélményéhez, annak tényleges való ságához, akkor költő lesz, aki e halálos ponton is egynek tudja magát népével: „Leket, hogy hamar meghalok én, síromon fű és virág terem Lehet, hogy minden dús örömöt élzár előlem szenvedésem. Mégis, ó, boldog, boldog vagyok, mert a népemhez hűen éltem! Hegel szerint a líra abban különbözik a többi műfajtól, hogy benne az alany az ábrázolás tárgyává válik. Egy másik meghatározás szerint a költő létezését akarja ránk kényszerítem. A költő ott kezdődik, amikor ezt meg is tudja csinál ni. A költő önábrázolása e fokon kordokumentummá, történelemmé válik. A hi tel forrása e viszonylatban mindenképpen a költő. Ady és1 József Attila, a maguk életének legsajátosabb burkában, sommázhatták koruk történetét. Magukat ad ták százszázalékosan: az Ady-létet és a József Attila-kínt és ez csak így, e sze mélyi sztigmával lőhetett magyar mondanivaló: mindenkié! — Ha Veres János személyét verseiből próbáljuk kihámozni: egymásnak ellentmondó személyekre csodálkozunk. Ismerjük a tüdőszanatórium lakóját, de szerelmi versei hol egy makkegészséges férfit állítanak elénk, hol százszázalékos családi idillt, zavarta lanságot. Megrekedt diák, de babája tehenet fej, sajtárt hord, ring a csípője. Ko csisnak vélnéd: „a lovakra is pokrócot kell vetni,” vagy kovácslegénynek: „ajka mon virít majd a neved, mikor szerszámom megemelem.” Paraszt: „ködmön a szögön”. Aztán hirtelen, árulkodón újra diák ugrik elő, aki volt és maradt: „egy szőke kislány kezében Ovidius és megifjodik,” A szerepjátszás, a szerepbe-élés tipikus esetével állunk szemben, amikor a köl tő a maga egyéni életét egészében nem meri, nem tudja, vagy nem akarja ugró deszkának használni. Veres János, önmaga legsajátosabb problémáját kikerülve, így hamis kraftmeiereskedésbe lovalja magát, amiben) persze közrejátszik az a megható igyekezet: mindenképpen eggyé válni az egészséges, dolgozni tudó nép pel. Ezért vállalja inkább a kaszáló paraszt és a kalapácsot forgató munkás há lás, hősi szerepét — mely azonban így végeredményben — őszíntetlenséget, ir realitást eredményez. A költőnek önmaga fókuszába kell gyűjtenie a világot és önmagából kell kisugároznia mondanivalóját Ez, ennyi a költészet lényege. Aki elhagyja, mondanivalója hitélrontójává válik: verselővé, rigmusfaragóvá. Veres János :— átugorva saját életét, nehezét, gátlásait túlkönnyen veszi dolgát és szerepet játszva/ könnyedén ontja verseit. De e könnyítés megbosszul ja magát: ilytermészetű verseiben üresség ásít és pongyolává válnak. A problé mamentesség könnyenérthetőséggel társul. Itt nincs helye dadogásnak, küszkö désnek, görcsnek. Ezért nem eshet Dénes és Gyurcsó hibájába: a mondanivaló érthetetlenségébe. Veres mondanivalója tisztán áll előttünk: pillanat alatt fél tudjuk fogni, de ugyanolyan könnyen el is felejtjük. Mondanivalója tisztaságának persze nemcsak negatív okai vannak. A pozitív Okok: örvendefesebbek és biztatók. Ha Veres elhagyja a könnyedségbe csábító felületmegragadást és a másodlagos értékű szerepjátszást, akkor igaz költőt fo gunk benne köszöntem. Minden kelléke megvan hozzá. Képzavar nélküli költő: ..Tarka kacsák a kavicson totyognak, nyár van, délután. Fehér házfal napoz a csendben. Egy gólya kelepéi csupán.” Az évszak színeit, hangjait, jeleit megragadó egyszerűséggel közvetíti. Amikor tavasz nevet a télutóba, a „patak pityeg, cseng és csobog.” Kovácslegénye töké letes kép: „Piroslánqú műhely mélyéről lépett ki s az ebédhordókkal kicsit elcicázik.
