Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - Fábry Zoltán: Kevesebb versek - több költészetet!
olvassuk: „Száz rendelet ezer igéit pöttyösre köpik, festik a legyek. Por száll vastagon. Betűkre nem ismersz!” — akkor felszisszenünk: mi ez? Jó verset csak kiérett mondanivaló eredményezhet. Költőnek, olvasónak tudni kell, miről van szó. Gyurcsó, a vándor egyet érez, a fényt, hogy — hazaérkezett: „Hazajöttem: ó ölelj magadhoz! Mutass utat a további harchoz, hogy önmagámban győzzek a bajon; mert a győzelmet nagyon akarom. Itt akarok lenni ember, magyar!” Az alapmotívum: ember és magyar. És mégegyszer és hangsúlyozottan: „ma gyar szeretnék maradni, — én most csak ennyit akarok” A vers címe: „Szülő földemhez tartozom.” Gyurcsó fájó sebre emlékeztet: a szülőföldhöz tartozás nem volt mindig természetes dolog e tájakon. Ezzel a sebzettséggel válik hitelessé mondanivalója, melyet mindent meg- változtatón, most már a jégtörő gattwaldi február haitárez meg, és költőnk za vartalanul dokumentálhatja az új értelmű munka élet valóságát: „Téglapor, malter, olaj a dísz. fényes holnapunk fcíj egén ... Csínt köpnek malter-pisztolyok a festék alá: vasharang szól. ebéd!” Pazarló bőségbein a munka exhibicionizmusa tárulkozik. „Mennyi gyöngyszem van? Százcsöppü ékem! Mindennap termelem iezrivel. Hő katlanok izzó lángtövénél, s a barnító naptól itt terem homlokom körül, vállam hegyén és munkás mellemen Snselem”. A munka és béke eeyjelentése csak itt kapcsolódhat történetfordító valósággá: „Légkalapács a gépfegyvernél dörgőbb és nemesebb. Menj, fogd, ha amazt elsütötted, most emezt szeressed!” Itt már feledésbe merült a múlt és Sztrázsnicén másképp „bruiranognak” a morva hegyek: „Annyi híj-t és huj-t még nem hallottam mint Sztrázsnicén most e két napon. .. .Úgy hevertünk el a folyóparton, mint hajdan Húsz'János tábora és vártuk a reaaeli toborzót hoqv hujákoljon száz trombita” A dátum 1954-ről beszél, de Gvurosó még messzebbre nvűl vissza, hogv a má hoz érhessen. A múltra emlékezni nála: törvény. Élet, melyet nem szabad” csak úgy átugorni.*’ ..Nem voltunk rosszak, csak szegények búja, baja feszeaette 'szívünk. Káromkodások férgei rágták mélyre a sebet s dideregtünk. Testvéremet durván bokán rúgtam ha néki jutott a fnagyóbb kenyér. S amíg jajgatva, féllábon ugrált, elejtett kenyerét megettem én.” „Tegnaptól máig” hosszú volt az út, de aki megélte a múltat, plasztikusan fest heti meg a ma csendéletét: „Mindegy most, szelet vagy karéj. Mindnyájunk asztalán kenyér
