Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - Fábry Zoltán: Kevesebb versek - több költészetet!
fodron, hogy gyúihat ki gyertyafény?! Hasonlatai szétmállnak, széthúznak. „Ápri lisi eset" c. versében nincs megragadó áprilisa jelleg. Alkonyi dala így hangzik: „Nehéz illattal gazdagon suhogtak a búzaföldek, s meleg sóhajjal üzentek sokezer kérges ökölnek. És mozdultak a néma hantok, dalolt, dalolt a végtelen és megállt, hogy eltűnődjön kincsén, a Dárius-jelen.” Képei egymásbatorlódó zsúfoltságukban visszaütnek és nem hatnak, ami azonban nem jelenti azt, hogy nem szabad hasonlatokat halmozni. Szabad és kell, ha az érzelmi túláradás, mondjuk szerelmi versben, így kívánja, de akkor a mondanivaló egyszerűsége ás világossága az, ami elbírja a fokozást. Ez az egyszerűség — legjobb példa a népdal — rokonként és bizonyságul magáihoz vonzza és vonhatja az egész világot, tehát a lehetetlent, mely tökéletes szövege zésben ipégis a szerelem legszebb realitását adja. Ilyen formában és ilyen egy szerűségben Dénes is tökéleteset teremt (Szebb a szemed fénye). Ha a mondanivaló egyszerű és világos: ezzel a fenntartással Dénes György költészetének sebezhető pontjához értünk. Néhány versét olvasva, nem vagyok azonnal otthon: többször kell elolvasni, hogy tudjam, tulajdonképpen miről van szó. A „Válaszúton” zavarossága szinte kizár minden értelmezést. Lehetetlen kapcsolások rövidzárlatot okoznak: „Búsak a próbálkozásaim és búsak az álmaim. De én vagyok az igazság.” Egy vers így kezdődik: „Milyen magasak a csillagok, a messzi milyen mérhetetlen, ők üzennek a fényjelekben: a tehetetlen bús rabok.” Vélnéd, a esi la gok a bús rabok, míg aztán két strófával odébb ki nem derül, hogy tényleges rabokról van szó, „akikét börtön rácsa őriz”. Ha felismerhetőn, hasonlatkép indulna a vers, azonnal sejthetném a megfelelő folytatást, így el térít. Ha ez a találgatás, az olvasónak ez a bizonytalansága szerelmi lírával kap csolatban nyilvánul meg, akkor baj van: itt találgatásnak, értelmetlenségnek nincs helye. A szerelmi líra tiszta tükör és e tükörben grimaszként hatnák az ilyen sorok: „friss humusz a vágyam” ... (balbája szeméből), „kinevet fényszínű lelkem tartozéka”. Ha Dénes elhagyja a népdal közlési egyszerűségét, idegen talajra csúszik. Adyt utánozza és chanson-felemásságba téved. A kötet törzse, szinte mindent elárasztón, (idegen ciklusokba is átesapón) a szerelmi líra, de a szerelem profilja, mikéntje és miértje nem áll elénk plasztiku san. Szép sorokat olvasunk, a versek egysége azonban sokszor szétporlik. Az él mény bizonytalan? A szerelem nem elég erős, vagy a kifejezés sántít? A szerelmi élmény nem csap át az olvasóba visszhangzón, nem lesz testet-lelket rázó nagy élmény visszfénye. A vers kontúrtalan, nincsenek arcai, körvonalai. Ennek a sze relemnek nincs Lédája, Lillája. Flórája és Júliája. Nincs neve. Sok a meghatározhatatlan ebben a kötetben. Ilyen a pesszimizmusa is: „Sorsom fölissza a falu, azután a város, azután a sírás, s örökre a föld, a halálos” Sohse tudjuk, mit, miért? Fáradtan legyint barátai felé, de miért? öleljetek meg ma este! Holnap a sorsom rosszra fordul. Holnap már minden, minden emlék, zár, ami sosem csikordul." Az utolsó két sor teljes, tiszta líra. De pont, mely után lényegében semmi sem jöhet. Hogy egyeztethető ez össze az ünnepi vertsek és himnikus áradások frázisa optimizmusával?! Itt van a törés, itt válik problematikussá Dénes költészete. A
