Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 1. szám - Duba Gyula: Szövetkezeti csendélet (rajzolta Harmos Károly)
tömeg mint egy mennydörgő visszhang — lop, csal, sikkaszt, hízik... Le vele! A helyzet válságosra fordult. A nép egységes front benyomását keltette és nyilvánvaló elszántsággal tartott ki kö vetelései mellett. Úgy látszott, nincs többé földi hatalom, mely ezt az ára datot megállítaná. Az általános zsivaj ban Fene Elek bunkójával a padlót verte, Marci bácsi kanászmódra hatal masakat füttyentett és a környezet egy kisebbfajta általános világvégéhez ha sonlított. A járás embere, aki mindeddig né mán szemlélte az eseményeket, most felállt és jelezte, hogy beszélni akar. Kissé megszűnt a zene-bona, mire azt mondta: — Elvtársak, az elnök jó, jól dolgo zik, a járás megvan munkájával elé gedve. Vannak hibái, amelyeket egyrészt el kell néznetek, tekintettel állandóan felhúzott idegállapotára, másrészt igye- Icezni fog őket kiküszöbölni. És leült. A tüntetést mintha elvágták volna. Bezáródták az üvöltő ajkak, a vérszomjas szemeket gazdáik sietve földresütötték és a semlegesek közül valaki elszólta magát: — Hisz Ignác nem is olyan rossz ember, csak egy kicsit makacs. A közhangulat a fény sebességét is lepipáló gyorsasággal megváltozott. Ki tört a pánik és néhány rövid percen be lül Tóbiásék verve voltak. Egyédül ma radtak. Csikorgatták is a fogukat te hetetlen dühükben, visszafojtott indu latukkal hegyeket lehetett volna rob bantani, de hiába, a járás az járás és a semlegesek azért semlegesek, hogy cserbenhagyják az embert. Heves Ignác teljes győzelmével és Tóbiás teljes bukásával véget értek az események, a járás autóba ült és eluta zott. A kultúrházból kitóduló nép cso portokba verődött az utcán és tárgyal ta a kudarcot. A harcosok szidták a té továzókat, hogy miért nem támogatták őket szilárdabban, míg ezek halkan, de annál kárörvendőbben röhögtek a si kertelen vállalkozáson. — Megölöm, — horkant fel váratla nul valaki a sötétben. Természetesen Fene Elek volt. Életszemléletéből és fi lozófiai nézeteiből kifolyólag érthető, hogy nem tudott belenyugodni a ku darcba. Mert ő az az ember, hogy ha őt valaki megbántja, vagy ellentmond ne ki, vagy nem mond ellent neki, szóval ha valakire haragszik, ő azt megöli. Becsületére legyen mondva, elhatározá sát mindig igyekezett megvalósítani, bár legtöbbször csak a verésig jutott, de a jószándék meg volt benne. Csák a türelem és jóindulat volt bámulatos, amivel bíróságaink Elek eseteit kezel ték, különben rég hűvösön kellett vol na tartózkodnia. Most sem tétovázott. Ahogy Heves elnök egy kisebb csoporttól kísérve ki jött a kultúrházból, Elekünk odalépett hozzá, megfogta a gallérját és barát ságosa n, de annál derékasabban kezdte ütlegelni. Az emberek, akik előbb még szívélyesen beszélgettek Hevessel, most udvariasan teret adták a küzdelemnek és érdeklődve bámulták elnökük ficán- kolását. Dehogy is avatkoztak bele, hogy aztán még nekik gyűljön meg a bajuk Fenével. Egy világért sem! No de aztán az áldozatnak sikerült megszabadulnia a gallérja árán, mely felebarátja ke zében maradt, mire szó nélkül eliramo dott valamerre. A felebarát egy ideig tanácstalanul bámulta a gallért, láthatólag erősen gondolkodott, mitévő legyen. Aztán úgy döntött, hogy még nem elég a duhajko dásból, tehát szilaj csatakiáltással meg rohanta a körülötte levő tömeget. Azaz, hogy megrohanta volna, mert hol volt az már akkor. Szétfoszlott, eltűnt, el nyelte az éj homálya, vagy tálán az utca sara. Még Tóbiásék is elszeleltek, mert Fene Eleket ilyenkor legjobb ma yára hagyni. Az utca elcsendesedett, kihunyták a pislákoló fények, eltelt egy nap a sók közül. Heves elnök, Tóbiás, Fene Elek és a többiek mind-mind nyugovóra tér tek. Csák Korhely Marci bácsi gyúrta még a sarat, álmosan tántorgott az Öreg hazafelé és rekedt hangon énekelt. Néha megállt, csuklóit egyet és elkiál totta magát: — Válasszunk elnököt!
